2014. augusztus 8., péntek

Kiegészítés

Az előző poszthoz szeretnék egy gondolatot hozzáfűzni. Ma elmeséltem egy barátnőmnek, hogy mióta felmondtam rengeteg engergiám szabadult fel. Többek közt szellemi is, és ezért nyüzsgök, zizeg az agyam. Talán ezért is élem meg most ezt a hiányérzetet. A férjem rengeteget dolgozik, és fáradt, esténként örül, hogy ha pihenhet végre. De figyel rám és ezt érzem, értékelem! 
Visszakanyarodva, barátnőmnek elmeséltem, hogy hiányzik ez a barátság, de már megszakadt, és ez már úgy tűnik így marad. A barátnőm nevetett és megkérdezte milyen választ szeretnék hallani. Azt feleltem az őszinte választ, a baráti választ, nem azt amit szerinte hallani szeretnék. 
Megkérdezte, hogy valóban ennyire értékes, akit hiányolok, és aki ennyire alulértékelt és félreismert engem, hogy kihajítson az életéből. Biztos, hogy ő az, aki hiányzik és nem csak az amit számomra jelentett szimbolizált. Azt feleltem igaza van. 
Csodálatos dolog egy igazi barát, aki képes egy mondattal más színezetet adni az életnek, más szemszögből rávilágítani a dolgokra, hogy azok máris másnak tetszenek, mint amiknek elsőre hisszük!

 

2014. augusztus 3., vasárnap

I miss You my Friend /Hiányzol Barátom

Az alábbi alkotásokhoz nem is kívánok véleményt fűzni, aki érti érti, aki nem, nem. De bízom benne... mert a remény nem bír kihalni belőlem, hogy egyszer megtalálja Ezt az a Barát, Lélektárs, Szellem, akinek a hiánya átjár, valahányszor ezeket nézem, hallgatom. Érzem ahogy köd körülöttem gomolyog, ősi tudású vén elméje örökké figyel, és átölel a Sötétség... 






























Valami véget ér...

Felmondtam és július 15-ével elbúcsúztam a Semmelweis Egyetemtől. Hogy miért? Mert elég lett. Nem belőlük, nem az Egyetemből, nem a hallgatókból, csak úgy mindenhogyan tele lett a poharam. Már egy ideje foglalkoztatott a dolog, hogy tovább kéne lépni, szakmailag tovább fejlődni, képződni. Itt bármennyire is szerettem, megrekedt helyzetben voltam. Minden iskolai félév ugyanazzal járt, nem változott semmi. Az (ritka esetben) egyes oktatókkal, kollegákkal folytatott szélmalomharc felemésztette az engergiáimat. 

Aztán február végén, március elején jött a hír, áttesznek másik tanszékre. Aminek akkor még örültem is. DE elkezdődött a húzavona, a régi tanszék is rájött, hogy talán hiányozni fogok, és hipp-hopp én lettem, aki megint két tanszéken húztam az igát. A teljesítmény honorálásáról persze szó sem esett. Amikor végre átkerültem, akkor kezdődött a végső sárdobálás, nem vihettem magammal a gépemet, ami tekintettel a szememre, számomra nagy érvágás. Mondogatták, hogy dolgozzak együtt azzal az oktatóval egy gépen, akivel egy szobába kerülök (aki ezt mondja, annak halvány lila fogalma nincs a munkakörökről), illetve megkaptam a javaslatot, hogy vihetek be saját gépet, amit dolgozhatok... THX! Ja, de nem lehet laptop, mert biztonsági rés, lehet PC, de legyen rajta eredeti windows... Ez már veregette le a biztosítékot. És aztán jött a többi apró szúrkálódás, bökdösődés, és egy könyv, amit Anthy megvett egyik hétvégén: Én vittem el a sajtodat! 

Saját meglátásom szerint egy ideális munkahelyen: 1. szereted, amit csinálsz 2. jól elvagy a munkatársakkal 3. megfizetnek 4. fejlődhetsz 5. megbecsülek
Ezek a dolgok tartanak ott, legalábbis engem. És az ember, ha közszolgának áll, tudja, hogy a 3-as pont megvalósíthatatlan, de legalább ott a másik négy. Sokáig ezt is éreztem itt, de lassan kifordult minden a helyéből, már egyre kevesebb kedvem volt bejárni, untam a munkát, nem lendített előre, ha egy-egy nagy dologgal elkészültem, mert mindig csak azt kaptam/tuk (de ez még miért nincs kész, csak az a jó, ami "én" csinálok meg...)

Már január óta érlelgettem magamban a dolgot, de csak júniusban bírtam kimondani. De azóta sem bánom. Lehet, hogy most következik éeltem legnehezebb része, lehet, hogy rengeteg pofáraesés jön. De végre azt érzem, ez mind miattam van, mert mertem dönteni, és ez bármilyen ijesztő is, de pezsdítő érzés. 
 

Lemaradás


E két könyvet olvastam az elmúlt időben, és mindkettő nagy hatást gyakorolt rám. Az egyik, a Selyem, melyet már évekkel ezelőtt kaptam egy kedves barátnőmtől, és valahogy elsüllyesztettem olvasás nélkül az egyik szekrénybe. Néha kutató munkába kezdünk a férjemmel, és ilyenkor ehhez hasonló kincseket lel az ember fia és lánya. 
Rövid kis olvasmány, mégis valóban finom, puha, lágy és szenvedélyes mint maga a selyem. A történet kimodottan lassú, és mégsem vontatott. Ha valaki egy kis nyugalomra vágyik, és van épp pár órája, vegye kezébe és forgassa, nem fog csalódni. 

A másik olvasmány Vekerdy Tamás, Jól szeretni c. könyve, melyet ismét némi szkepticizmussal vettem a kezembe, mert nem kedvelem, a "na majd én megmondom neked, hogy neveld a gyereked" témájú könyveket. Szerencsére csalódtam. A könyv hasznos tanácsok mellett arra bíztatja a kedves szülőket, hogy bízzanak, merjenek bízni a megérzéseikben, abban, hogy ismerik a gyereküket, és meg tudják ítélni számára mi a helyes. Meg meri mondani a tutit a mai magyar iskolarendszer előnyeiről és hátrányairól is. Az olvasó arcába meri törölni, hogy sem a karrier, sem semmi más nem ér annyit, mint a gyerek, az ő lelki és testi egészsége. A legfontosabb, pedig ismét csak az IDŐ, amit Vele, Velük tölthetünk.
Végül néhány idézett gondolat, hátha valakinek kedet csinál:

"A mese nem elvezet a valóságtól, mint sokan gondolják, hanem odavezet hozzá, mélyre vezet a lelki valóság tartalmaiban, legyen szó szeretetről és gyűlöletről, a fent emlegetett életről és halálról, jóról és rosszról, küzdelemről."

"Ne legyünk tökéletes anyák, nem is tudunk azok lenni, ne szorongjunk, ne görcsöljünk ezen. Éljünk úgy, mintha többé-kevésbé normális emberek lennénk. Az élet nehéz, és együtt küzdjük magunkat végig ezen a gyerekeinkkel. Nem tökéletesnek, nem zseniálisnak kell lenni. Amikor lehet, jelen kell lenni. Kongruensnek, önmagammal azonosnak kell lenni."

"Nem az a "jó" vagy "igaz" ember, aki betartja az át nem érzett konvenciókat , mert "így szokás", "mindenki így csinálja"- de nem is az, aki, mondjuk, divatból minden ellen lázad. Hanem: a belső vezérlés, a gondolatok, érzések és viselkedésmódok
önmagammal való azonossága, hitelessége az igazi érték, amely ahhoz a szabad személyiséghez vezet el, aki a másik ember épp ilyen szabad személyiségét és ebből fakadó jogait is tiszteletben tartja."
 
"Aki önmagában erősen áll. Aki magát - mindenestül - elfogadja. 
A gyenge nem élheti át. 
A gyenge diktátor. 
A gyenge terrorista. 
Az erő kultuszában - a folytonso "harc" kultuszában - él, mert ő gyenge... Nem engedheti meg magának a másik elismerését!  Nem élvezheti a másik másságát. Mindenki - és minden legyen olyan, mint én vagyok. A többi fenyegető. A többi ellenség. Csak akkor nyugszom meg, ha az egész világ körülöttem: én. (Mert belül nem vagyok meg! Ott - ahol lennie kellene - hiáényzik az énmag.)"