2014. augusztus 3., vasárnap

Valami véget ér...

Felmondtam és július 15-ével elbúcsúztam a Semmelweis Egyetemtől. Hogy miért? Mert elég lett. Nem belőlük, nem az Egyetemből, nem a hallgatókból, csak úgy mindenhogyan tele lett a poharam. Már egy ideje foglalkoztatott a dolog, hogy tovább kéne lépni, szakmailag tovább fejlődni, képződni. Itt bármennyire is szerettem, megrekedt helyzetben voltam. Minden iskolai félév ugyanazzal járt, nem változott semmi. Az (ritka esetben) egyes oktatókkal, kollegákkal folytatott szélmalomharc felemésztette az engergiáimat. 

Aztán február végén, március elején jött a hír, áttesznek másik tanszékre. Aminek akkor még örültem is. DE elkezdődött a húzavona, a régi tanszék is rájött, hogy talán hiányozni fogok, és hipp-hopp én lettem, aki megint két tanszéken húztam az igát. A teljesítmény honorálásáról persze szó sem esett. Amikor végre átkerültem, akkor kezdődött a végső sárdobálás, nem vihettem magammal a gépemet, ami tekintettel a szememre, számomra nagy érvágás. Mondogatták, hogy dolgozzak együtt azzal az oktatóval egy gépen, akivel egy szobába kerülök (aki ezt mondja, annak halvány lila fogalma nincs a munkakörökről), illetve megkaptam a javaslatot, hogy vihetek be saját gépet, amit dolgozhatok... THX! Ja, de nem lehet laptop, mert biztonsági rés, lehet PC, de legyen rajta eredeti windows... Ez már veregette le a biztosítékot. És aztán jött a többi apró szúrkálódás, bökdösődés, és egy könyv, amit Anthy megvett egyik hétvégén: Én vittem el a sajtodat! 

Saját meglátásom szerint egy ideális munkahelyen: 1. szereted, amit csinálsz 2. jól elvagy a munkatársakkal 3. megfizetnek 4. fejlődhetsz 5. megbecsülek
Ezek a dolgok tartanak ott, legalábbis engem. És az ember, ha közszolgának áll, tudja, hogy a 3-as pont megvalósíthatatlan, de legalább ott a másik négy. Sokáig ezt is éreztem itt, de lassan kifordult minden a helyéből, már egyre kevesebb kedvem volt bejárni, untam a munkát, nem lendített előre, ha egy-egy nagy dologgal elkészültem, mert mindig csak azt kaptam/tuk (de ez még miért nincs kész, csak az a jó, ami "én" csinálok meg...)

Már január óta érlelgettem magamban a dolgot, de csak júniusban bírtam kimondani. De azóta sem bánom. Lehet, hogy most következik éeltem legnehezebb része, lehet, hogy rengeteg pofáraesés jön. De végre azt érzem, ez mind miattam van, mert mertem dönteni, és ez bármilyen ijesztő is, de pezsdítő érzés. 
 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése