Gyermeki szemmel az anyák napját annyira másként láttam. Vártam, izgultam, hogy ne sülje bele egy-egy előadott versbe, dalba. Az óviban, suliban készített kis összefabrikált ajándékokat nem győztem dugdosni. Sőt, egyszer mikor javasolták a tanárok, hogy hétvégén lepjem meg a szüleimet azzal, hogy reggelit készítek nekik, annyira hamar felébredtem, hogy még alig virradt, és édesapám úgy gyömöszölt vissza az ágyba, mondván korán van még ehhez :)
Ám ma, hogy im
már 5. éve engem is "köszöntenek" ezen a napon, egész más minden. Mert ezalatt a pár év alatt annyit fordult a világ, s benne az én látásmódom, mint előtte sosem. Amikor először odaadták a kezembe azt a hatalmas és egyben pici pólyát (hogy fért ez mind belém?!), és belenéztem abba az idegen és egyben oly ismerős arcocskába... igen valahol ott vesztem el én és lettem "mi". Nem tudom ki, hogy éli meg, de nekem nehéz volt... egoista ember lévén nehéz, még néha ma is hátralépni, venni egy mély levegőt, lemondani. Persze ma már nem élem meg olyan élesen mint először, mikor a kakaóscsigám legfinomabb részét kunyerálta ki tőlem a gyerek, pedig előtte a fél hűtőt megette :))) De viccet félretéve.
Számomra az anyaság, a legjobb dolog, ami velem, mint nővel történhetett. Olyan fokát ismertem meg a szeretetnek, boldogságnak és a féltésnek, amiről eddig fogalmaim sem voltak. Rengeteget tanulok a Gyerekeimtől, emberséget, méltóságot, tiszteletet. Amíg csak magam voltam, illetve később Anthyval nem sok felelősséggel tartoztam a világ felé. Most már felelős vagyok, felnőtt vagyok, mert szülők vagyunk, és néha nagyon ijesztő, hogy vajon jó értékeket közvetítünk-e feléjük, helyes irányba terelgetjük-e őket? Sok a kérdés és a válaszok, majd jönnek.
A virágok minden évben hamar elhervadnak, de az érzés, mikor először megmozdultak a hasamban, mint kis pillagók, az első sírás, mosoly a kis pofikon, a puha kezecskék ölelése, a finom babaillat a hajukban és a gurgulázó nevetés, a világra rácsodálkozó nagy szemecskék.... ezek mindig bennem élnek, mert Anya vagyok.
