BÚÉK!

Ezzel az újabb listával szeretnék mindenkinek (aki olvassa) olyan új évet kívánni, amilyet ő maga szeretne! 

Kastély projekt 1.

Helyek, amiket meg szeretnék láogatni, lehetőleg 2015-ben:

Bács-Kiskun megye:

Bencze kastély - Dunapataj

Teleki kastély - Kaskantyú

Baranya megye: 

Jeszenszky-kastély - Bükkösd (üres)

Festetich-kastély - Csertő (üres)

Benyovszky-kastély - Görcsöny (szociális intézet)

Nádasdy-kastély - Helesfa

Biedermann-kastély - Szentegát (kápolna épületet is)

Békés megye: 

Wenckheim-kastély - Bélmegyer (magán)
Wenckheim-kastély - Gerla (üres)

Széchenyi-kastély - Békéscsaba, Póstelek

Beliczey-kastély Csabaszabadi

Wenckheim-kastély - Szabadkígyós

Geist Gáspár-kastély - Orosháza (üres)

Fried-kastély - Zsadmány (üres)

Shamballa

Íme az első:

Youtube is :)

Elkészült az első filmzenelistám a youtubon. Ide elsősroban azokat az instrumentális filmzenéket szedtem össze, amikre szeretek dolgozni, főzni stb. 

Lett benne mindenféle, szóval lehet válogatni:

Munka, munka, munka

Ugye már mással is előfordult, hogy téha egy téma bele-belerágja magát az agyadba, és nem bír onnan kikecmeregni. Nekem most pár hónapja a munka-hivatás-hobbi körül forognak a gondolataim. 

Az egyetemen nagyon szerettem a munkám, amíg nem éreztem, hogy egyfelől ellehetetlenítenek, másfelől nem becsülik azt amit teszek... a közalkalmazotti bértáblát nem említem, aki odamegy akár pár hónapra is, az tudomásul veszi, hogy ez van. 

A múltkorában megkaptam a férjemtől, talán jogosan, hogy 31 évesen már igazán tudhatnám mit akarok kezdeni az életemmel... Fájt, nem is kicsit, mert én is tudom, hogy igaza van, mégsincs így. Csodálatos dolognak tartom, ha valaki hamar megtalálja mi az, ami a hobbija, munkája, és ezáltal a hivatása lesz. 

Kezdtetben engem az motivált, hogy egy kis, de hasznos fogaskerék akartam lenni az állami gép szervezetben, ahogy azt láttam a szüleimtől. Ez vitt el oda, hogy az államigazgatásit választottam, és elvégeztem, már munka mellett. Pedig nehéz volt, nagyon is. Utána küzdöttem és felvettek a jogra... húztam egy évig. De akkor már rájöttem, hogy nem a külső elvárásoknak kell megfelelni, hanem önmagamnak, és felesleges pénzt és időt ölni valamibe, ami nem érdekel, és ami sosem fog érdekelni. 

Jó sajtós akartam lenni, szerettem. De megint valahogy valami nem stimmelt, mert amire kiemeltek, hogy végezzem el, arra nem voltam alkalmas. Beszédírás, politikai... 20 évesen... Inkább lehetetlen küldetés volt. Nem is ezért voltam ott. Megírni egy közleményt, eseménynaptárt az más, de egy beszédet... 

Mikor kirúgtak rettenetesen megviselt, mert úgy éreztem nem érdemlem meg, hogy így bánjanak velem. Ma már tudom, hogy jobban nem is tehettek volna velem. 

De a szervezési mániám megmaradt, gondoltam esküvőszervező leszek, el is végeztem a tanfolyamot, de akkor még nem tudtam, amit ma már igen, hogy az önmenedzseléshez is pofa kell, kapcsolatok. Nekem ez akkor nem volt meg, de talán a kitartásom sem. Féltem, hogy nem fogok elég jól látni ehhez, hogy nem veszem észre, ha koszos valami, ha nem olyan minőségű valami, mint az egy profi rendezvényestől elvárható. 

Aztán felvettek az egyetemre. Kezdetben nagyon szerettem, jó főnökeim voltak, akik jól bántak velem, és kellő képp adtak nekem szabad kezet. Nem kötöttek bele minden pontba, vesszőbe. Rendet rakhattam, új rendszereket vezethettem be, kiálltak mellettem, ha konfliktusom volt. Szuper volt! 

Majd elmentem szülni és minden megváltozott. Kis időre a két baba között visszamentem, már akkor állt a kés a levegőben... De mikor most utoljára tértem vissza, már végképp azt éreztem, ez nem az a hely, ahol meg fogok öregedni. 

Pedig tényleg szerettem, a hallgatókat, a pörgést, a kollegák egy részét. A másik felének a rosszindulatával nem tudtam mit kezdeni. 

És egy idő után besokalltam. Elegem lett abból, hogy valakinek a napi élvezetet az adja meg, hogy rajtam köszörüli a nyelvét, hogy nem lehet egy normális beszélgetést végigvinni, mert mindig csak az jön ki belőle, hogy te milyen szemét és rosszindulatú alak vagy... ez lennék?! 

De, ami végül rávett, hogy beadjam azt a bizonyos papírt, az az, hogy eljutottam arra pontra, hogy ... nem ér ennyit semmi. Hogy minden nap úgy megyek be, hogy utálom, amit csinálok, hogy várom mikor rúgnak belém megint. Hogy későn érek haza, és a gyerekek az utolsók az óviban, és türelmetlen vagyok, mert mindent kevesebb idő alatt kell megcsinálni, mint régen. A férjem pedig csak ismételgeti, hogy mondj már fel! És valahol elszakadt a cérna. És ki akartam törni a labirintusból. 

Azóta itthon vagyok. A nyáron a gyerekekkel voltam, és volt idő mindenre, barátnőzni, játszóterezni, pihenni, játszani, mesét olvasni. Rászoktunk az esti meseolvasásra, és már én is várom, ma épp abba fogtam bele, hogy tetszik nekik, ha én mesélek. Nagyon :D

És elmentem már egy csomó állásinterjúra, de tényleg. Az angolom nem elég nekik. Persze annó az egyetemen is kérték, de szinte sosem használtam. Kiváncsi vagyok azokon a helyeken ahol eddig elutasítottak, hány helyen használtam volna valóban napi szinten a tárgyalási szintű angol nyelvtudást. És vajon azokon a helyeken, ahoval középfokú végzettséggel várják az embereket, átlagosan hány az, aki 7-es szintű nyelvismerettel bír?!

Olvasok, angolul, magyarul, nem győzöm képezni magam folyamatosan. De úgy érzem semmi nem elég. Aztán jött egyötlet, hogy megtanulok masszírozni... egy csomóan azt mondják nem az én utam... pedig tényleg érdekel, szeretném magam kipróbálni benne. 

Most itt tartok, keresem az utam, mint a víz a föld repedései között. És nem könnyű. 

Vajon meglelem egy nap a hivatásom? Azt ami minden egyben? Remélem. 

A klastrom titka

A büszkeség és balítélet után csalódás, ha önmagához képest nézem, akkor viszont egy kellmes olvasmány. Különösen az az irónina ragadott meg, ami az írónőt szavai szerint vezérelte, hogy némi szatírával mutassa be a kor divatos regénytípusát a gótikus romantikát, bár jobb kedvelem az angol gothic romance kifejezést, mely egész más hangulatot áraszt. 

A fiatal 17 éves "főhősnő" jelleme korántsem makulátlan, ítélőképessége a korához mérten felszínes, és leginkább a könyvélményekre alapoz. S mennyire igaz mindez. Emlékszem mikor kb ennyi idősen olvastam Dumas A három testőr c. epikus művét, és azt hittem létezik olyan férfi mint D'Artagnan. Pedig, ha van is, hát nem őt kívánja egy épeszű nő sem hitvesnek. 

Tetszik, hogy van jellemfejlődés mind a hősnő mind a hős részéről. Aranyos, ahogy bemutatja, hogy Catherine milyen izgatott lesz, mikor megtudja, hogy egy igazi angol klastorma látogathat el, és mennyire le van törve, mikor nem egy kísértetjárta poros, komor épületben, hanem egy kellemes úri birtokon találja magát. 

A magam részéről kimondottan kedvelem a Gothic romance regényeket, de már ezekkel sem tudok teljes mértékben azonosulni. Valahogy ebből az édes bús, a halálsemválaztel szerelmekből is ki lehet nőni. Egyik legkedveltebb ilyen jellegű történetem a Kékszakállú herceg vára, aminek történetét többször elemeztük a férjemmel. És ha nem is mindenben értettünk egyet, abban az egyben biztosan, hogy igen kell legyenek sötét zugaink, ahol a saját árnyaink bújnak meg, és nem kell égő fáklyával bejárnunk a Másik lelkét, felfedve minden gyarlóságot.

Jól elkanyarodtam, de a konklúzió, ha kellemes olvasványra vágyom, Janehez még mindig bátran fordulhatok :)

Kiegészítés

Az előző poszthoz szeretnék egy gondolatot hozzáfűzni. Ma elmeséltem egy barátnőmnek, hogy mióta felmondtam rengeteg engergiám szabadult fel. Többek közt szellemi is, és ezért nyüzsgök, zizeg az agyam. Talán ezért is élem meg most ezt a hiányérzetet. A férjem rengeteget dolgozik, és fáradt, esténként örül, hogy ha pihenhet végre. De figyel rám és ezt érzem, értékelem! 

Visszakanyarodva, barátnőmnek elmeséltem, hogy hiányzik ez a barátság, de már megszakadt, és ez már úgy tűnik így marad. A barátnőm nevetett és megkérdezte milyen választ szeretnék hallani. Azt feleltem az őszinte választ, a baráti választ, nem azt amit szerinte hallani szeretnék. 

Megkérdezte, hogy valóban ennyire értékes, akit hiányolok, és aki ennyire alulértékelt és félreismert engem, hogy kihajítson az életéből. Biztos, hogy ő az, aki hiányzik és nem csak az amit számomra jelentett szimbolizált. Azt feleltem igaza van. 

Csodálatos dolog egy igazi barát, aki képes egy mondattal más színezetet adni az életnek, más szemszögből rávilágítani a dolgokra, hogy azok máris másnak tetszenek, mint amiknek elsőre hisszük!

 

I miss You my Friend /Hiányzol Barátom

Az alábbi alkotásokhoz nem is kívánok véleményt fűzni, aki érti érti, aki nem, nem. De bízom benne... mert a remény nem bír kihalni belőlem, hogy egyszer megtalálja Ezt az a Barát, Lélektárs, Szellem, akinek a hiánya átjár, valahányszor ezeket nézem, hallgatom. Érzem ahogy köd körülöttem gomolyog, ősi tudású vén elméje örökké figyel, és átölel a Sötétség... 

Valami véget ér...

Felmondtam és július 15-ével elbúcsúztam a Semmelweis Egyetemtől. Hogy miért? Mert elég lett. Nem belőlük, nem az Egyetemből, nem a hallgatókból, csak úgy mindenhogyan tele lett a poharam. Már egy ideje foglalkoztatott a dolog, hogy tovább kéne lépni, szakmailag tovább fejlődni, képződni. Itt bármennyire is szerettem, megrekedt helyzetben voltam. Minden iskolai félév ugyanazzal járt, nem változott semmi. Az (ritka esetben) egyes oktatókkal, kollegákkal folytatott szélmalomharc felemésztette az engergiáimat. 

Aztán február végén, március elején jött a hír, áttesznek másik tanszékre. Aminek akkor még örültem is. DE elkezdődött a húzavona, a régi tanszék is rájött, hogy talán hiányozni fogok, és hipp-hopp én lettem, aki megint két tanszéken húztam az igát. A teljesítmény honorálásáról persze szó sem esett. Amikor végre átkerültem, akkor kezdődött a végső sárdobálás, nem vihettem magammal a gépemet, ami tekintettel a szememre, számomra nagy érvágás. Mondogatták, hogy dolgozzak együtt azzal az oktatóval egy gépen, akivel egy szobába kerülök (aki ezt mondja, annak halvány lila fogalma nincs a munkakörökről), illetve megkaptam a javaslatot, hogy vihetek be saját gépet, amit dolgozhatok... THX! Ja, de nem lehet laptop, mert biztonsági rés, lehet PC, de legyen rajta eredeti windows... Ez már veregette le a biztosítékot. És aztán jött a többi apró szúrkálódás, bökdösődés, és egy könyv, amit Anthy megvett egyik hétvégén: Én vittem el a sajtodat! 

Saját meglátásom szerint egy ideális munkahelyen: 1. szereted, amit csinálsz 2. jól elvagy a munkatársakkal 3. megfizetnek 4. fejlődhetsz 5. megbecsülek

Ezek a dolgok tartanak ott, legalábbis engem. És az ember, ha közszolgának áll, tudja, hogy a 3-as pont megvalósíthatatlan, de legalább ott a másik négy. Sokáig ezt is éreztem itt, de lassan kifordult minden a helyéből, már egyre kevesebb kedvem volt bejárni, untam a munkát, nem lendített előre, ha egy-egy nagy dologgal elkészültem, mert mindig csak azt kaptam/tuk (de ez még miért nincs kész, csak az a jó, ami "én" csinálok meg...)

Már január óta érlelgettem magamban a dolgot, de csak júniusban bírtam kimondani. De azóta sem bánom. Lehet, hogy most következik éeltem legnehezebb része, lehet, hogy rengeteg pofáraesés jön. De végre azt érzem, ez mind miattam van, mert mertem dönteni, és ez bármilyen ijesztő is, de pezsdítő érzés. 

 

Lemaradás

E két könyvet olvastam az elmúlt időben, és mindkettő nagy hatást gyakorolt rám. Az egyik, a Selyem, melyet már évekkel ezelőtt kaptam egy kedves barátnőmtől, és valahogy elsüllyesztettem olvasás nélkül az egyik szekrénybe. Néha kutató munkába kezdünk a férjemmel, és ilyenkor ehhez hasonló kincseket lel az ember fia és lánya. 

Rövid kis olvasmány, mégis valóban finom, puha, lágy és szenvedélyes mint maga a selyem. A történet kimodottan lassú, és mégsem vontatott. Ha valaki egy kis nyugalomra vágyik, és van épp pár órája, vegye kezébe és forgassa, nem fog csalódni. 

A másik olvasmány Vekerdy Tamás, Jól szeretni c. könyve, melyet ismét némi szkepticizmussal vettem a kezembe, mert nem kedvelem, a "na majd én megmondom neked, hogy neveld a gyereked" témájú könyveket. Szerencsére csalódtam. A könyv hasznos tanácsok mellett arra bíztatja a kedves szülőket, hogy bízzanak, merjenek bízni a megérzéseikben, abban, hogy ismerik a gyereküket, és meg tudják ítélni számára mi a helyes. Meg meri mondani a tutit a mai magyar iskolarendszer előnyeiről és hátrányairól is. Az olvasó arcába meri törölni, hogy sem a karrier, sem semmi más nem ér annyit, mint a gyerek, az ő lelki és testi egészsége. A legfontosabb, pedig ismét csak az IDŐ, amit Vele, Velük tölthetünk.

Végül néhány idézett gondolat, hátha valakinek kedet csinál:

"A mese nem elvezet a valóságtól, mint sokan gondolják, hanem odavezet hozzá, mélyre vezet a lelki valóság tartalmaiban, legyen szó szeretetről és gyűlöletről, a fent emlegetett életről és halálról, jóról és rosszról, küzdelemről."

"Ne legyünk tökéletes anyák, nem is tudunk azok lenni, ne szorongjunk, ne görcsöljünk ezen. Éljünk úgy, mintha többé-kevésbé normális emberek lennénk. Az élet nehéz, és együtt küzdjük magunkat végig ezen a gyerekeinkkel. Nem tökéletesnek, nem zseniálisnak kell lenni. Amikor lehet, jelen kell lenni. Kongruensnek, önmagammal azonosnak kell lenni."

"Nem az a "jó" vagy "igaz" ember, aki betartja az át nem érzett konvenciókat , mert "így szokás", "mindenki így csinálja"- de nem is az, aki, mondjuk, divatból minden ellen lázad. Hanem: a belső vezérlés, a gondolatok, érzések és viselkedésmódok

önmagammal való azonossága, hitelessége az igazi érték, amely ahhoz a szabad személyiséghez vezet el, aki a másik ember épp ilyen szabad személyiségét és ebből fakadó jogait is tiszteletben tartja."

 

"Aki önmagában erősen áll. Aki magát - mindenestül - elfogadja. 

A gyenge nem élheti át. 

A gyenge diktátor. 

A gyenge terrorista. 

Az erő kultuszában - a folytonso "harc" kultuszában - él, mert ő gyenge... Nem engedheti meg magának a másik elismerését!  Nem élvezheti a másik másságát. Mindenki - és minden legyen olyan, mint én vagyok. A többi fenyegető. A többi ellenség. Csak akkor nyugszom meg, ha az egész világ körülöttem: én. (Mert belül nem vagyok meg! Ott - ahol lennie kellene - hiáényzik az énmag.)"

 

Anyák napja

Gyermeki szemmel az anyák napját annyira másként láttam. Vártam, izgultam, hogy ne sülje bele egy-egy előadott versbe, dalba. Az óviban, suliban készített kis összefabrikált ajándékokat nem győztem dugdosni. Sőt, egyszer mikor javasolták a tanárok, hogy hétvégén lepjem meg a szüleimet azzal, hogy reggelit készítek nekik, annyira hamar felébredtem, hogy még alig virradt, és édesapám úgy gyömöszölt vissza az ágyba, mondván korán van még ehhez :) 

Ám ma, hogy im

már 5. éve engem is "köszöntenek" ezen a napon, egész más minden. Mert ezalatt a pár év alatt annyit fordult a világ, s benne az én látásmódom, mint előtte sosem. Amikor először odaadták a kezembe azt a hatalmas és egyben pici pólyát (hogy fért ez mind belém?!), és belenéztem abba az idegen és egyben oly ismerős arcocskába... igen valahol ott vesztem el én és lettem "mi". Nem tudom ki, hogy éli meg, de nekem nehéz volt... egoista ember lévén nehéz, még néha ma is hátralépni, venni egy mély levegőt, lemondani. Persze ma már nem élem meg olyan élesen mint először, mikor a kakaóscsigám legfinomabb részét kunyerálta ki tőlem a gyerek, pedig előtte a fél hűtőt megette :))) De viccet félretéve. 

Számomra az anyaság, a legjobb dolog, ami velem, mint nővel történhetett. Olyan fokát ismertem meg a szeretetnek, boldogságnak és a féltésnek, amiről eddig fogalmaim sem voltak. Rengeteget tanulok a Gyerekeimtől, emberséget, méltóságot, tiszteletet. Amíg csak magam voltam, illetve később Anthyval nem sok felelősséggel tartoztam a világ felé. Most már felelős vagyok, felnőtt vagyok, mert szülők vagyunk, és néha nagyon ijesztő, hogy vajon jó értékeket közvetítünk-e feléjük, helyes irányba terelgetjük-e őket? Sok a kérdés és a válaszok, majd jönnek. 

A virágok minden évben hamar elhervadnak, de az érzés, mikor először megmozdultak a hasamban, mint kis pillagók, az első sírás,  mosoly a kis pofikon, a puha kezecskék ölelése, a finom babaillat a hajukban és a gurgulázó nevetés, a világra rácsodálkozó nagy szemecskék.... ezek mindig bennem élnek, mert Anya vagyok.

Zene

És a harmadik is bevégeztetett :)

Ismét csak azt érzem, újra és újra olvasom ezeket a könyveket, mindig mást tanulok belőle, mindig mást mond. Ez az én végtelen történetem :)

Idei második

Esti zene

Árvák hercege / The cider house rules

Hosszú évek óta szándékozom megnézni ezt a filmet, de valahogy eddig sosem jött össze. Aztán úgy egy hónapja az eszembe ötlött, rögtön megszereztem, hogy majd egyszer :) 

Aztán az élet úgy hozta, hogy a családon végig rohat, szó szerint, egy gyomorrontásos vírus betegség és kis időre magamra maradva rájöttem, elérkezett az idő :)

A filmről: 

Azt hiszem, máshogy láttam volna ezt a filmet az anyaság előtt. Több olyan lelki konfliktus van benne, melyen érdemes elgondolkozni...

Az egyik, igen, az abortusz minbenléte, oka, okozata. Az, hogy mennyire nem lehetünk képesek felmérni mindazt, ami egy gyerekkel jár (legalábbis én így éltem meg) Becsülöm azt is, aki képes kimondani azt is, hogy még nem áll készen erre. Most azt mondom, én nem tenném meg, de nem ítélkezhetem, mert eddig olyan szerencsés voltam, hogy felvállalhattam a gyerekeimet. De megéltem egy baba elvesztésének fájdalmét is, láttam a Kedvesem szemében ugyanazt, amit én éltem át. 

De, ahogy minden Nő más, minden terhesség, szülés más, így nem mernék általános véleményt mondani, csak azt, amit én tudok. 

Az az erő, felelősségtudat,  hogy képesek vagyunk-e felvállalni egy gyereket, a szülést, hogy mit jelent szülőnek lenni, túllépni az Egón, saját gyermeki létünkön, különleges folyamat. Valakinek hamar megy, van, akinek évekig tart, van, aki sosem tudja magát ezen túltenni. 

A film különlegessége számomra az, hogy mindkét oldalt megmutatja. A gyermekét, és a szülőét. 

“Children are most impressed with the importance of a moment when they witness a parent breaking the parents' own rule.” 

A másik ami megfogott a "semmit tenni" gondolata. Mert magam is hányszor tettem ezt, várni arra, hogy más hozzon meg döntéseket helyettem, várni, hogy majd lesz valahogy, nem felvállalni mindazt amit érzek, tudok, gondolok.Mert így könnyebb... 

“What is hardest to accept about the passage of time is that the people who once mattered the most to us wind up in parentheses.” 

Meg kell szereznem a könyvet is! 

 

Idei első

Még karácsonyra kaptam, és gyorsan neki is fogtam olvasni :)

Ma

Boldog vagyok :)

Első

… Az alak nehezen halad a vastag hóban. A talaj alattomosan hol lejtett, hogy emelkedett, sőt néha kis területeken, tükörsima jégfelületeken kellett keresztülvágnia. A köd szinte fojtogató volt… a levegő megtelt feszültséggel… Kimerülten rogyott le egy sziklára. A kő dermedt csipkéi felsebezték a kezét, ahogy reszketve kapaszkodott az öntudatba.

-       Ez így nem jó. Mintha sosem jutnék ki ebből a ködből, sőt, mintha minden lépésemmel csak sűrűbb lenne.

-     - Jól gondolod! – szólalt meg egy suttogó hang. De hogy valóban hallotta-e, vagy csak az elméjéből feltörő kétségbeesés sikoltott-e nem tudta volna megmondani… Körülnézett, de nem látott mást csak a ködöt. Reszketett a hidegtől, ami mintha a csontjaiba is beitta volna magát. Ritkán félt, de most volt „valami” a levegőben, ami borzongással töltötte el.

-    - Miért vagy itt? – kérdezte ismét a hang. Most már biztos volt benne, hogy valaki beszél hozzá, ezek nem az ő gondolatai…

-        - Miért vagy itt? – sürgette a hang, türelmetlenül.

-  - Keresek valakit. – válaszolt az alak, és közben szorosabbra vonta magán megtépázott köpenyét. Valamikor fekete volt, de mostanra belepte a zúzmara.

-        - Itt nincs Senki! – válaszolta a hang fagyosan.

-        - De igen, tévedsz. Itt van valahol… Talán segíthetnék, érzem!

-      - Ugyan már! – kacagott a hang. - Itt nem használhatod az erődet, semmi haszna. Itt nem fogsz Érezni Semmit!

-        - Ki vagy Te? – az alak felemelkedett a kőről, de lábai elgémberedtek a hidegben, alig bírta megtartani magát. A hang most már hangosan kacagott körülötte, mintha a szél maga nevette volna ki. De ebben a nevetésben nem volt vidámság, csak cinizmus és káröröm.

-        - Menj innen, te sem vagy különb, mint a többi! Sajnálkozz más felett! – dörögte a hang.

- Az alak megindult, fejét lecsüggesztve, érzete minden erő kiszáll a tagjaiból. „De én nem ezt érzem, én nem sajnálkozom. Mást kerestem itt”… - és ekkor megtorpant. Megfordult, és visszament a sziklához. Habár úgy érezte csak pár lépést tett előre, a szikla mintha kilométerekre került volna…

-       - Várj, hang! Nem tudom, ki vagy, de … üzenetem van a számodra, vagy a gazdád számára… ennek a könyörtelen, fagyott világnak a számára. – Szavait mintha beszippantotta volna a növekvő Sötétség. De felelet nem jött. A szél elállt. Mintha az egész világ várakozott volna, mintha az Idő maga állt volna meg.

-        - Nem megyek el… - suttogta az alak. Reszkető kezével felnyúlt, és hátralökte a köpenye csuklyáját. Láthatóvá vált egy nő arca, akit a kámzsa takart, bőre kipirult a hidegtől. – Nem sajnálat, szánakozás hozott erre a földre… - utolsó szavai ajkára forrtak, a változás olyan hirtelen jött. A köd eltűnt, helyette kristálytiszta éjszaka lett. Az égen nem volt Hold, csak a csillagok szikráztak, mint megannyi éhes szempár. Néhány lépésre tőle egy férfi állt. Vékony karjait keresztbefonta a mellkasa előtt, és gúnyos félmosollyal figyelt. Ruhája fekete volt, mintha a sötétség ő maga lenne.  

-        - Mit akarsz itt? – kérdezte a férfi. Hangja halk, szinte szelíd volt. – Itt senki sem szeret lenni. Legalábbis… túl sokáig nem. -  A lány kihallotta a szarkazmust a szavakból, s ezért a kérdést figyelmen kívül hagyva, így felelt:

-        - Talán, mert nem látják itt szívesen őket. – A férfi arcán, mintha mosoly suhant volna át, különös, titokzatos, belső mosoly. Aztán az arca ismét kisimult, és eltűnt róla minden érzelem.

-        - Miért látnék bárkit szívesen? Miért lennél más, mint a többiek? Nincs szükségem Senkire! Rád sem!  – Utolsó mondatától a lány megborzongott. A férfi, mintha befejezettnek tekintené a beszélgetést, hátat fordított neki és elindult a Homályba vesző tájba.

-        - Nem álltatom magam azzal, hogy különleges vagyok, sőt azzal sem, hogy jobban ismerlek, mint mások… De az nem igaz, hogy nincs szükséged rám. – Ajkába harapott, mert hirtelen megérezte magán a férfi tekintetét.

-        - Folytasd! 

-  - Én… - kereste a szavakat, de a szempár, mellyel szembetalálta magát, mintha a gondolataiban kutatott volna. Aztán a férfi arcán ismét megjelent a különös mosoly, s egyben meglepettnek tűnt.

-        - Nem hoztál fényt magaddal… – mondta ki hangosan a nő gondolatait.

-       - Nem…

-       -  Érdekes. Mit akarsz hát? – kérdezte töprengően.

-        - Maradni… ha, megengeded. – dadogta a nő. Igyekezte leplezni remegését, de annyira átfagyott, hogy szinte hallani vélte, ahogy a fogai összekoccannak a hidegtől.

-        - Nem. Jobb lesz, ha elmész.

-        - Kérlek! Nem megyek beljebb. – a nő öntudatlanul is tett egy lépést előre, hogy szavainak nyomatékot adjon.

-       -  És, ugyan miért tennéd ezt?

-        - Mert tudom, hogy nem lenne értelme küzdenem. Nem megyek beljebb… Nem megyek,

míg nem engedsz. Csak itt ülök ezen a kövön. – A férfi tekintete összeszűkült, fejét félrebillentve érdeklődéssel méregette a nőt.

-        - Ha elmegyek, beborít majd megint mindent a Köd. Fázol majd, és félni fogsz.

-        Igen, talán. És azt is tudom, hogy te figyelni fogsz… ha van valami, ami megrémít, hát ez az.  De nem bánom… Türelmes leszek. Talán… talán lesz majd még csillagos éjszaka, talán eljössz még… hogy beszélgess velem.

-        - Csak az idődet vesztegeted. 

-        - Lehet, de ez az én Időm, az én Döntésem.

-        - Te tudod. Hát maradj. De én szóltam előre… - A férfi ezzel hátat fordított, és elment. Ahogy a Sötétbe veszett az alakja, úgy valóban visszatért a Köd. Ahogy mondta. 

A lány lekuporodott a kőre, és várt… 

… A ködfalon át figyelte őt, ahogy ott ül és vár. Mindenkivel így tett. Figyelt… mindenre. Mozdulatokra, szavakra, gondolatokra. Aztán a begyűjtött adatokat elemezte. És működött. Ha sokáig, és kitartóan figyelte az embereket, előbb utóbb mindegyikről tudta, hogy fog viselkedni. Ez a lány sem lesz más. De nem értette mi tartja itt őt… még nem. De majd idővel ezt is tudni fogja, és ő is érdektelen lesz, mint a többi… Gondolkoznia kell. Visszahúzódni Önmagába. 

Leült a zongorához és gépiesen elkezdte nyomkodni a billentyűket. A keze ösztönösen mozgott. A hangok egyenként kicsurogtak a hangszerből, végigfolytak a padlón, a falakon, ki a kertbe. Ahogy cseppenként leértek a fal tövébe, nedves foltot hagytak a hideg földön. Azon a helyen, ahol a dallam a leért a talaj megsüppedt, a fagy engedni látszott. Mint ahogy egy forró könnycsepp nyomot hagy az arcon… 

…A lány ült a kövön és figyelt. Hallotta a dallamot, halkan, puhán, és érezte, ahogy enyhül az idő. A köd is mintha ritkább lenne. Szabadabban lélegzett.

- Elkezdődött... – halványan elmosolyodott, lenyúlt és megérintette a zsákot, ami mellette hevert a földön. Ujjai kitapintották a benne fekvő tárgy cikornyás fa keretét.


    /Neked, aki felnyitottad a szemem, megláttattad velem a sarkokban megbúvó árnyakat és hagytad, hogy féljek tőlük. Hagytad, mert tudtad, csak e borzongás késztet majd küzdelemre. Tükröm voltál, és én neked. De a tükör széthasadt, s a szilánkok apró vérző sebeket vágtak rajtunk. Engedted, hogy megpillantsam sötét országodat a Ködben. De megrémített a gondolat, hogy utat találok hozzád. Hát ég veled!/