2013. március 31., vasárnap

Széljegyzet...

Az embert sokféle lélekkel hozza össze a sors. Vannak, akik mellett elsétálunk anélkül, hogy különösebben észrevennénk őket, talán ez a leggyakoribb. Vannak, akik már elsőre taszítanak minket, kisugárzásuk vagy megjelenésük miatt. Skatulyákat készítünk, és beledobáljuk a lelkeket. Van, aki először komoly vizsgálatnak veti alá őket, van, aki csak a felszín, vagy rosszabb esetben a látszat alapján ítél...
A magam részéről, én a megérzések híve vagyok, és eddig általában be is jött. Ha egy személlyel kapcsolatban azt súgja a szívem, hogy tartózkodjam tőle, mert sugárzik belőle valami ellenszenves, jobb nem erőltetni a dolgot. Viszont, ha valaki a látszat ellenére valamiért vonz, akkor érdemes megkapargatni a felszít, meg néhol igazi kincsre lelhetünk.
A kapcsolataink nagy része, legyen szó barátokról, szeretőkről, társakról abból a szűk szegmensből kerülnek ki, akik valamiért felkeltik érdeklődésünket. Itt is sokat nyom a látszat a latba, azonban intelligensebbek ezen túl tekintve megláthatják a többiek mélységét is. Persze ehhez sok idő, és nem kevés energia szükségeltetik, a türelemről nem is beszélve.
Az a tapasztalatom, hogy könnyű haverokat szerezni, szinte bárkivel képes vagyok percek alatt bármiről elbeszélgetni. Elég csupán egy-két jó kérdést feltenni, kipuhatolni kinek mi a gyengéje, aztán már megy minden a maga útján.
Azonban barátokat, igazi hű társakat már nehéz. Egyfelől mert ehhez egyedül kevés vagyok.
Sokan eleve passzívan állnak hozzá a másikhoz, egyedül meg nem lehet egy "kapcsolaton" dolgozni. A fair play híve vagyok. Általában azt adom, amit kapok, olyan mértékben, ahogy érkezik. A részemről ez is egyfajta passzivitás, ami elsősorban védekezés gyanánt alakult ki. Másfelől, a mai felszínes világban (utálom az általánosítgatást... hehjó önellentmondás :P), keveseknek döntök úgy, hogy beljebb engedem őket. Miért? Mert azt hiszik a leírt, kimondott szavaknak nincs jelentősége.
Okozhatnak fájdalmat, örömet, mindegy nekik... ezzel nem értek egyet. A leírt, kimondott dolgoknak ugyanúgy jelentősége van, értéke van, ahogy egy érintésnek, egy tekintetnek. Csak a mai interneten élt világban ezt egyre többen elfelejtik.
Ezért tartom fontosnak a személyes találkozást, mert ... ott kevésbé lehet csalni. Ott látni mindent. Érezni a hang tónust, hogy melyik szót szánták ironikusnak, melyiket viccesnek és még így is akadnak félreértések. Ott látni a másik szemében a mélységet, fásultságot, fájdalmat, unalmat, bánatot, örömöt, meghatottságot... többet, mint, amit a szavakkal el akarna, szeretne, merne árulni.
Mostanában több új ember, barát, lélek érkezett az életembe. Vannak köztük könnyű esetek, akikkel már most tudom, látom, hogy hosszú felhőtlen barátság vár ránk, mert annyira sok mindenben megvan az összhang. De vannak, akik komoly fejtörést okoznak... Vajon megéri-e foggal-körömmel ragaszkodni valakihez, akiben látom az értéket, habár még ő maga sem hiszi el önmagáról. Illetve, van-e értelme megpróbálni megtartani vele a kapcsolatot, pontosan tisztában vagyok azzal, hogy számomra többet jelent az ő jelenléte, mint neki az enyém. Persze lehet, hogy tévedek, de nem tudom, nem tudhatom. Mert a cselekedetei ezt mutatják, a szavaival meg összezavar... Sosem tudhatjuk a másik lelkébe dobált kavicsok milyen visszhangra találnak…
És persze van még egy "típusa" a kapcsolatoknak. Amikor valakivel találkozunk és minden tökéletes, és rájövünk, hogy többet és többet akarunk a másikból. Azonban az évek, az élet eseményei az ilyen tökéletes párokat, barátságokat is eltorzíthatják.
Hányszor halljuk, hogy egy nagy szerelmet tönkre tesz a bizalom csorbulása (hűtlenség, alkohol, pénz, erőszak), az érzelmek kihülése. A rózsaszín köd kellős közepén persze még minden szép és jó, azonban az idővel mind közelebb és közelebb kerülve a másikhoz, már körvonalazódik a valódi személyiség.
Az az igazi próbatétel az a bizonyos „jóban rosszban” együtt maradni, kitartani. Mikor megtudod a másikról, hogy beteg, olyan beteg, hogy talán élete végéig ápolásra szorul, hogy talán nem tud megajándékozni gyermekekkel, vagy akár, csak olyan hivatást választ, melyben folyamatos létbizonytalanságban kell élni. Az igazi próba az, ha látod, hogy a másik sebzett lélekkel érkezik haza, akár nap mint nap, és tőled várja, hogy meggyógyítsd, és ilyenkor félre téve a napi bosszúságokat, a saját önző kis egyéniségünket, leülni mellé, és megfogni a kezét, letörölni a könnyeket, és mosolyt csalogatni az imádott szemekbe. Az az igazi szeretet, mikor képesek vagyunk önmagunkon túllépni, és valaki mást előtérbe helyezni, ahogy egy anyának mindig az a legfontosabb, hogy a gyermekei kapjanak enni, és addig nem alszik nyugodtan, míg nem tudja biztosan, hogy lement a lázuk.
Ez érvényes a barátságra is. Számomra ez annyit jelent, ha fontos nekem valaki, rászánom az életemből az időmet, próbálok neki segíteni, olyankor az övé a lelkem egy része. A figyelmem. De ez egy kétirányú játék, mihelyst billen a mérleg, az egyensúly hiánya már önmagában pusztítást végez. Egy valódi barátságban a másik tükröt tarthat elém és nem kell a kritikáját jól becsomagolt ajándékként átnyújtania nekem. És ezt megtehetem én is, sőt, kötelességem.
"Oly távol vagy tőlem, és mégis közel" avagy sajatmagam.exe
Az internet átka és előnye. Közelebb kerültünk egymáshoz. Azt sem tudjuk, ki ül a másik végén a kábelnek, de már ráöntjük titkainkat, vágyainkat, önmagunk egy e-mailben csatolható kicsinyített másolatát. De vajon jól választjuk ki a tömörítés előtt a file-okat? Mi van, ha pont azokat a tulajdonságainkat toljuk a másik arcába, amitől elriad. És vajon, mindenkinek ugyanazt kell elküldeni? Vagy személyre szabottan? Mindenki máshogy csinálja ugyebár.
Van, hogy rosszul pozicionáljuk magunkat a másiknál, és nem jó dobozkába kerülünk. És van úgy, hogy már túl késő.
Tabula rasa egy emberi kapcsolatban? Valóság vagy illúzió, erre keresem most a választ.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése