A történetet szinte mindenki ismeri, azonban nagyon sokat rosszul értelmezik... úgy gondolom felvehetnék a kötelezők közé, mert érdekes jellemrajz, és a mai ember számára is tartogat értékes gondolatokat. Íme egy kis idézet, egy kis hangulat:
"Kevesen
akadnak közülünk, kik néhanapján föl nem riadtunk virradat előtt, akár
ama álmatlan éjszakák után, melyeken majdnem beleszerettünk a halálba,
akár a borzalom és babonás gyönyörök éjszakái múltán, mikor a gyvelőnk
kamráin magánál a valóságnál is rettenetesebb kísértetek suhannak, tele
azzal a friss élettel, mely minden különösben ott leskel, és
örökkévalóságot biztosít a gót stílnek is, mivelhogy ez
a művészet valóban jellegzetes művészete azoknak a lelkeknek, kiket megzavart az álmodozás nyavalyája. Fehér ujjak motoznak a függönyökön, mindig határozottabban, s reszketni látszanak. Fekete, lidérces formákban néma árnyak lopakodnak a szoba sarkaiba és ott leguggolnak. Künn madarak rebbennek a lombok közt, vagy munkájukra sietők zaja hallik, vagy sóhajt és zokog a lankákról lejövő szél, mely körüljárja a hallgató házat, mintha félne fölkelteni az alvókat , de azért az álmot mégis ki kell hívnia bíbor barlangjából. Egymásután lebben föl a fátyolok vékony, sötétes hálószövete, és a tárgyak fokonként kapják vissza alakjukat, színüket, mi pedig figyeljük, hogy formálja vissza a világot a hajnal ősrégi módszere szerint. A vak tükörbe ismét beleköltözik az alakos élet. Az eloltott gyertyák ott állnak, ahol hagyták őket, és
mellettük van a félig fölvágott könyv, melyet lapozgattunk, vagy az alélt virág, melyet a bálban hordtunk, vagy a levél, melyet féltünk elolvasni, vagy nagyon is sokat olvastunk. Úgy látszik, hogy semmi sem változott meg. Az éjszaka valószerűtlen árnyaiból visszatér a való élet, melyet ismertünk. Ott kell elkezdenünk, hol abbahagytuk, és akkor úrrá lesz rajtunk az a rettenetes megérzés, hogy egyforma szokások fáradságos körtáncában szükségszerűen tovább működik az energia, vagy vad vágy ragad meg bennünket, vajha egy reggel szemünk más világra nyílna, mely örömünkre újjáalakult a sötétben, olyan világra, melyben a tárgyaknak új alakjai és színei volnának, megváltoznának, vagy más titokkal találkoznánk, egy új világra, melyben a múltnak kevés vagy semmi helye sem volna, vagy legalább nem élne tovább a kötelesség vagy megbánás öntudatos formájában, mert még az örömre való gondolásnak is megvan a maga keserűsége, még a gyönyörre való visszaemlékezésnek is megvan a maga fájdalma."
a művészet valóban jellegzetes művészete azoknak a lelkeknek, kiket megzavart az álmodozás nyavalyája. Fehér ujjak motoznak a függönyökön, mindig határozottabban, s reszketni látszanak. Fekete, lidérces formákban néma árnyak lopakodnak a szoba sarkaiba és ott leguggolnak. Künn madarak rebbennek a lombok közt, vagy munkájukra sietők zaja hallik, vagy sóhajt és zokog a lankákról lejövő szél, mely körüljárja a hallgató házat, mintha félne fölkelteni az alvókat , de azért az álmot mégis ki kell hívnia bíbor barlangjából. Egymásután lebben föl a fátyolok vékony, sötétes hálószövete, és a tárgyak fokonként kapják vissza alakjukat, színüket, mi pedig figyeljük, hogy formálja vissza a világot a hajnal ősrégi módszere szerint. A vak tükörbe ismét beleköltözik az alakos élet. Az eloltott gyertyák ott állnak, ahol hagyták őket, és
mellettük van a félig fölvágott könyv, melyet lapozgattunk, vagy az alélt virág, melyet a bálban hordtunk, vagy a levél, melyet féltünk elolvasni, vagy nagyon is sokat olvastunk. Úgy látszik, hogy semmi sem változott meg. Az éjszaka valószerűtlen árnyaiból visszatér a való élet, melyet ismertünk. Ott kell elkezdenünk, hol abbahagytuk, és akkor úrrá lesz rajtunk az a rettenetes megérzés, hogy egyforma szokások fáradságos körtáncában szükségszerűen tovább működik az energia, vagy vad vágy ragad meg bennünket, vajha egy reggel szemünk más világra nyílna, mely örömünkre újjáalakult a sötétben, olyan világra, melyben a tárgyaknak új alakjai és színei volnának, megváltoznának, vagy más titokkal találkoznánk, egy új világra, melyben a múltnak kevés vagy semmi helye sem volna, vagy legalább nem élne tovább a kötelesség vagy megbánás öntudatos formájában, mert még az örömre való gondolásnak is megvan a maga keserűsége, még a gyönyörre való visszaemlékezésnek is megvan a maga fájdalma."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése