2016. július 7., csütörtök

Nosztalgia

Poros billentyűkön pihen kezem, keresek egy elveszett dallamot... lépteim nyomán a szobában még kavarog a por, átjár a dohos bútorok illata. A zongorán egy törött zenedoboz áll... még emlékszem a csilingelő kis dallamra, mely már gyermekkoromban is disszonánsan szólt. Emlékszem... ahogy gyerekként a szobában minden olyan nagynak tűnt.. ahogy bújócskáztunk és elrejtőztem a vastag bársonyfüggöny redői mögé, s hittem sosem találnak meg. Akkor minden igaznak és örökkévalónak tűnt. Hittem, hogy a kedvenc játékom mindig a kedvencem lesz, hogy a barátom mindig a barátom marad, hogy az ígéret mindig betartatik. Most itt ülök, s keresem a szoba árnyai között elmúlt gyerekkorom szellemeit, az ártatlanság varázsát, a hitet az igaz szerelemben. Minden álom összetört vagy kifacsarodott. De még mindig keresek, szüntelen, vágyakozom s remélek. 
... arra riadok, hogy ujjaim akaratlan is egy kis darabot kopognak a régi hangszeren, a dallam először bizonytalan, majd életre kél, s hangjai letépik a pókhálót az ódon szoba berendezéséről. Már ott vannak.. mindenki... valami családi ünnepség lehet. Érzem a meleget a szobában, hallom a hangzavart, a hangos nevetést, érzem a sütemények illatát... én a sarokban ülök és nézem a többiek arcát. Aztán hagyom, hogy az illúzió tovaszálljon. 
Amikor feleszmélek a szobában már elmélyült az esti homály, kint fagyosan ragyognak a csillagok, ma nincs Hold. A sötétség hideg karmai belemarnak a lelkembe és úrrá lesz rajtam az a különös érzés, hogy a figyel valaki... érzem, hogy félek, oda kéne rohanni a falhoz és felkattintani a lámpát, de meg sem mozdulok. A kezem még mindig a zongora poros billentyűzetén tartom, de ujjam kihűlnek s érzem reszketni kezdek. A józan ész tudja, nincs mitől félnem, mégis rettegek, de mitől? 
Megrázom magam és lassan felállok, a lábaim teljesen elgémberedtek, mint egy régi régi rémálmomban, mikor otthon szaladok be a fényárban úszó nappaliba, futok a sötét folyosón, de mintha lelassulnék, és nem érek be, tudom, hogy nem érek be... Remegő tagokkal állok a szoba közepén, majd egyszer csak a homály szertefoszlik, az árnyak visszahúzódnak a sarkokba... az ajtó kinyílik a hátam mögött és a másik szobából fénypászmák kúsznak a szőnyegre, mint fényes pengék, melyek széthasítják az Éjszakát... a fény felé fordulok és hunyorgok, s ott áll előttem maga az Idő...




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése