Ugye már mással is előfordult, hogy téha egy téma bele-belerágja magát az agyadba, és nem bír onnan kikecmeregni. Nekem most pár hónapja a munka-hivatás-hobbi körül forognak a gondolataim.
Az egyetemen nagyon szerettem a munkám, amíg nem éreztem, hogy egyfelől ellehetetlenítenek, másfelől nem becsülik azt amit teszek... a közalkalmazotti bértáblát nem említem, aki odamegy akár pár hónapra is, az tudomásul veszi, hogy ez van.
A múltkorában megkaptam a férjemtől, talán jogosan, hogy 31 évesen már igazán tudhatnám mit akarok kezdeni az életemmel... Fájt, nem is kicsit, mert én is tudom, hogy igaza van, mégsincs így. Csodálatos dolognak tartom, ha valaki hamar megtalálja mi az, ami a hobbija, munkája, és ezáltal a hivatása lesz.
Kezdtetben engem az motivált, hogy egy kis, de hasznos fogaskerék akartam lenni az állami gép szervezetben, ahogy azt láttam a szüleimtől. Ez vitt el oda, hogy az államigazgatásit választottam, és elvégeztem, már munka mellett. Pedig nehéz volt, nagyon is. Utána küzdöttem és felvettek a jogra... húztam egy évig. De akkor már rájöttem, hogy nem a külső elvárásoknak kell megfelelni, hanem önmagamnak, és felesleges pénzt és időt ölni valamibe, ami nem érdekel, és ami sosem fog érdekelni.
Jó sajtós akartam lenni, szerettem. De megint valahogy valami nem stimmelt, mert amire kiemeltek, hogy végezzem el, arra nem voltam alkalmas. Beszédírás, politikai... 20 évesen... Inkább lehetetlen küldetés volt. Nem is ezért voltam ott. Megírni egy közleményt, eseménynaptárt az más, de egy beszédet...
Mikor kirúgtak rettenetesen megviselt, mert úgy éreztem nem érdemlem meg, hogy így bánjanak velem. Ma már tudom, hogy jobban nem is tehettek volna velem.
De a szervezési mániám megmaradt, gondoltam esküvőszervező leszek, el is végeztem a tanfolyamot, de akkor még nem tudtam, amit ma már igen, hogy az önmenedzseléshez is pofa kell, kapcsolatok. Nekem ez akkor nem volt meg, de talán a kitartásom sem. Féltem, hogy nem fogok elég jól látni ehhez, hogy nem veszem észre, ha koszos valami, ha nem olyan minőségű valami, mint az egy profi rendezvényestől elvárható.
Aztán felvettek az egyetemre. Kezdetben nagyon szerettem, jó főnökeim voltak, akik jól bántak velem, és kellő képp adtak nekem szabad kezet. Nem kötöttek bele minden pontba, vesszőbe. Rendet rakhattam, új rendszereket vezethettem be, kiálltak mellettem, ha konfliktusom volt. Szuper volt!
Majd elmentem szülni és minden megváltozott. Kis időre a két baba között visszamentem, már akkor állt a kés a levegőben... De mikor most utoljára tértem vissza, már végképp azt éreztem, ez nem az a hely, ahol meg fogok öregedni.
Pedig tényleg szerettem, a hallgatókat, a pörgést, a kollegák egy részét. A másik felének a rosszindulatával nem tudtam mit kezdeni.
És egy idő után besokalltam. Elegem lett abból, hogy valakinek a napi élvezetet az adja meg, hogy rajtam köszörüli a nyelvét, hogy nem lehet egy normális beszélgetést végigvinni, mert mindig csak az jön ki belőle, hogy te milyen szemét és rosszindulatú alak vagy... ez lennék?!
De, ami végül rávett, hogy beadjam azt a bizonyos papírt, az az, hogy eljutottam arra pontra, hogy ... nem ér ennyit semmi. Hogy minden nap úgy megyek be, hogy utálom, amit csinálok, hogy várom mikor rúgnak belém megint. Hogy későn érek haza, és a gyerekek az utolsók az óviban, és türelmetlen vagyok, mert mindent kevesebb idő alatt kell megcsinálni, mint régen. A férjem pedig csak ismételgeti, hogy mondj már fel! És valahol elszakadt a cérna. És ki akartam törni a labirintusból.
Azóta itthon vagyok. A nyáron a gyerekekkel voltam, és volt idő mindenre, barátnőzni, játszóterezni, pihenni, játszani, mesét olvasni. Rászoktunk az esti meseolvasásra, és már én is várom, ma épp abba fogtam bele, hogy tetszik nekik, ha én mesélek. Nagyon :D
És elmentem már egy csomó állásinterjúra, de tényleg. Az angolom nem elég nekik. Persze annó az egyetemen is kérték, de szinte sosem használtam. Kiváncsi vagyok azokon a helyeken ahol eddig elutasítottak, hány helyen használtam volna valóban napi szinten a tárgyalási szintű angol nyelvtudást. És vajon azokon a helyeken, ahoval középfokú végzettséggel várják az embereket, átlagosan hány az, aki 7-es szintű nyelvismerettel bír?!
Olvasok, angolul, magyarul, nem győzöm képezni magam folyamatosan. De úgy érzem semmi nem elég. Aztán jött egyötlet, hogy megtanulok masszírozni... egy csomóan azt mondják nem az én utam... pedig tényleg érdekel, szeretném magam kipróbálni benne.
Most itt tartok, keresem az utam, mint a víz a föld repedései között. És nem könnyű.
Vajon meglelem egy nap a hivatásom? Azt ami minden egyben? Remélem.
