Barátság

Érdekes ez a fogalom, és valószínű, itt is érvényes a mondás: "ahány ház, annyi szokás". Sokan a barátokat is harácsolják, több tucat barátot tartanak számon, anélkül, hogy különösebben elmélyednének egy-egy lélekben. Ebben az esetben talán túlzás is barátokról beszélni, ezek sokkal inkább csupán ismeretségek, felszínes kapcsolatok.

Vannak, akik az arany középutat választják, és a sok-sok haver mellett, akad néhány barát, akiket valóban beljebb engednek, valóban jobban megismerik egymást kölcsönösen. Még a legelvadultabb magányos farkasnak is akadnak barátai, ha csak egy-kettő, de azért akad. És az igazat megvallva talán ők értékelik őket leginkább. De persze nem szeretnék általánosítani.

Ami miatt az egészbe belekezdtem, az egy másik gondolat, ami ennek kapcsán eszembe jutott, hogy vajon mivel szolgáljuk inkább a "barátság" intézményét? Ha mindenképp magunkhoz hasonlatossá, jobbá próbáljuk alakítani, formálni a másikat, kihasználva azt, hogy bízik bennünk, hatással vagyunk rá... Vagy sokkal inkább elfogadni annak az egyedi csodának, ami Ő maga. Sokat tépelődtem ezen az elmúlt időben. Valahogy talán az igazság mint mindig most is a kettő között van. Hiába a mérleg akkor jó, ha épp egyensúlyban van... legalábbis számomra. Egy egészen elvadult metaforát is találtam az elképzelésem szemléltetéséhez.

Ha a fejünkben elképzelünk egy virágot, ahogy elképzeljük a nagy Ő-t, a barátainkat, ott bent a lelkünkben ők tökéletesek. Ha megrajzolnánk az a virág hibátlan lenne. Figyelnénk, hogy a szirmok szépen, egyenletesen, szimmetrikusan helyezkedjenek el. De menjünk ki a kertbe... egész más lesz a látvány. Mert nincs tökéletes virág. Nem sima puha minden szirom, a leveleket megtépázta a szél, vagy a kártevők rágták meg. Mindenen van hiba, tökéletlenség... mégis ettől lesz Élő.

Ugyanez igaz a lelkekre is. Mikor megismerünk valakit, és még minden újszerű, az elménk a tapasztalatokból (korábbi életesemények, az illető eddigi cselekedetei, viselkedése stb) megkísérel megalkotni egy idealizált mintázatot. De ez nem az illető. És mikor idővel kezdenek előbukkanni a valódi személyiségjegyek, mi nem saját magához hasonlítjuk, annak feleltetjük meg, hanem a mi belső illúziónkhoz.

Persze itt most megint nem szeretném kisarkítani a történetet, nem az a jó barát, aki hagyja szó nélkül, hogy a barátai fejjel menjenek a falnak, és kötél nélkül ugrándozzanak hidakról. Szó sincs erről. Csupán azt fejtegetem, hogy mikor nagylelkűen tanácsokat osztogatunk jóról, rosszról, erkölcsről, etikáról, helyes és helytelen dolgokról, akkor...az a célunk, hogy a Barát személyisége közeledjen az általunk idealizálthoz? Valóban jobb ember lenne-e a változás által? Előfordul-e, hogy az ő személyiségétől teljesen idegen értékrendet próbálunk meg letuszkolni a torkán. És, ha az illető még érző lélek is... a szívére veszi-e majd, ha újra meg újra meghasonlottan áll majd előttünk, mert nem tudja megugrani a mércét... miért is?!

A kérdéskör azért foglalkoztat most ennyire, mert magam is újraértékeltem sok mindent. Hajdan, néhány éve, magam is hősi szónoklatokba kezdtem a hűségről, becsületről, erkölcsről, és volt olyan Barát, aki lesütött szemmel ült előttem, és láttam mekkora fájdalom ez neki. Mert azt éreztettem vele, hogy csalódtam benne, hogy megbukott előttem, mint ember... most utólag azt érzem, akkor én, ott nem voltam barát.  Én buktam meg. Mert nem feladatom bíráskodni, arra ott van mindenkiben a jó öreg Tücsök Tihamér. Az én dolgom az lett volna megérteni, elfogadni, hogy ő is Ember. Sokkal fontosabb lett volna érzékeltetnem vele, hogy nincs egyedül a gondjaival.

Azt hiszem, ahogy meg kell tanulni járni, beszélni, írni, olvasni, úgy ... meg kell tanulni Barátnak is lenn. Csöndben lenni, amikor nem hív, megvárni, hogy ő keressen. Megfogni a pillanatot, amikor szükség van ránk.