Bánod-e, hogy egy napon
Mint őszi levelet elhord minket a
szél
S a puha avarba temetve
elporladunk?
Bánod-e, hogy hittél, s esengtél,
Fohásszal, mely sosem érte el az
Eget
Összetörve, ráébredve ostoba átlag
létedre?
Bánod-e a vénséges könyveket
Mik olvasatlan hevernek
polcaidon
S őrzik bölcsességük egy jobb korra
várva?
Bánod-e a bűnöket, melyeket
elkövettél?
Erkölcsös buja mocskot, miben
fetrengtél
Áhítozva a fénybe lelked Sötét
vermébe temetve?
Bánod-e a sok elhullatott könnyet,
Melyeket csak az idő vihara
szárított
S azokat, melyet elfojtva vesztek
el?
Bánod-e, hogy szerettél, s
szerettek?
Lángba, fagyba, gyönyörbe,
gyötrelembe űzve,
Engedted, hogy lássa, mily gyarló,
s emberi a Lelked.
Bánod-e mondd, a szürke napokat,
Melyeket a mosolyok s a vidámság
S az élet körforgása formált színes
mozaikká?
Látod-e, hogy az élet édes-bús
kertjében
Tőled alig pár lépésre, ott állok
Az érzelmek ködén át is értem ki
vagy.
Hallod-e ahogy téli tájban halkan
zokogok
Mert szívembe újabb tüskét merítettél
De rám tekintve csak mosolyom
láthatod.
Budapest, 2015. március 2.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése