Széljegyzet...

Az embert sokféle lélekkel hozza össze a sors. Vannak, akik mellett elsétálunk anélkül, hogy különösebben észrevennénk őket, talán ez a leggyakoribb. Vannak, akik már elsőre taszítanak minket, kisugárzásuk vagy megjelenésük miatt. Skatulyákat készítünk, és beledobáljuk a lelkeket. Van, aki először komoly vizsgálatnak veti alá őket, van, aki csak a felszín, vagy rosszabb esetben a látszat alapján ítél...

A magam részéről, én a megérzések híve vagyok, és eddig általában be is jött. Ha egy személlyel kapcsolatban azt súgja a szívem, hogy tartózkodjam tőle, mert sugárzik belőle valami ellenszenves, jobb nem erőltetni a dolgot. Viszont, ha valaki a látszat ellenére valamiért vonz, akkor érdemes megkapargatni a felszít, meg néhol igazi kincsre lelhetünk.

A kapcsolataink nagy része, legyen szó barátokról, szeretőkről, társakról abból a szűk szegmensből kerülnek ki, akik valamiért felkeltik érdeklődésünket. Itt is sokat nyom a látszat a latba, azonban intelligensebbek ezen túl tekintve megláthatják a többiek mélységét is. Persze ehhez sok idő, és nem kevés energia szükségeltetik, a türelemről nem is beszélve.

Az a tapasztalatom, hogy könnyű haverokat szerezni, szinte bárkivel képes vagyok percek alatt bármiről elbeszélgetni. Elég csupán egy-két jó kérdést feltenni, kipuhatolni kinek mi a gyengéje, aztán már megy minden a maga útján.

Azonban barátokat, igazi hű társakat már nehéz. Egyfelől mert ehhez egyedül kevés vagyok.

Sokan eleve passzívan állnak hozzá a másikhoz, egyedül meg nem lehet egy "kapcsolaton" dolgozni. A fair play híve vagyok. Általában azt adom, amit kapok, olyan mértékben, ahogy érkezik. A részemről ez is egyfajta passzivitás, ami elsősorban védekezés gyanánt alakult ki. Másfelől, a mai felszínes világban (utálom az általánosítgatást... hehjó önellentmondás :P), keveseknek döntök úgy, hogy beljebb engedem őket. Miért? Mert azt hiszik a leírt, kimondott szavaknak nincs jelentősége.

Okozhatnak fájdalmat, örömet, mindegy nekik... ezzel nem értek egyet. A leírt, kimondott dolgoknak ugyanúgy jelentősége van, értéke van, ahogy egy érintésnek, egy tekintetnek. Csak a mai interneten élt világban ezt egyre többen elfelejtik.

Ezért tartom fontosnak a személyes találkozást, mert ... ott kevésbé lehet csalni. Ott látni mindent. Érezni a hang tónust, hogy melyik szót szánták ironikusnak, melyiket viccesnek és még így is akadnak félreértések. Ott látni a másik szemében a mélységet, fásultságot, fájdalmat, unalmat, bánatot, örömöt, meghatottságot... többet, mint, amit a szavakkal el akarna, szeretne, merne árulni.

Mostanában több új ember, barát, lélek érkezett az életembe. Vannak köztük könnyű esetek, akikkel már most tudom, látom, hogy hosszú felhőtlen barátság vár ránk, mert annyira sok mindenben megvan az összhang. De vannak, akik komoly fejtörést okoznak... Vajon megéri-e foggal-körömmel ragaszkodni valakihez, akiben látom az értéket, habár még ő maga sem hiszi el önmagáról. Illetve, van-e értelme megpróbálni megtartani vele a kapcsolatot, pontosan tisztában vagyok azzal, hogy számomra többet jelent az ő jelenléte, mint neki az enyém. Persze lehet, hogy tévedek, de nem tudom, nem tudhatom. Mert a cselekedetei ezt mutatják, a szavaival meg összezavar... Sosem tudhatjuk a másik lelkébe dobált kavicsok milyen visszhangra találnak…

És persze van még egy "típusa" a kapcsolatoknak. Amikor valakivel találkozunk és minden tökéletes, és rájövünk, hogy többet és többet akarunk a másikból. Azonban az évek, az élet eseményei az ilyen tökéletes párokat, barátságokat is eltorzíthatják.

Hányszor halljuk, hogy egy nagy szerelmet tönkre tesz a bizalom csorbulása (hűtlenség, alkohol, pénz, erőszak), az érzelmek kihülése. A rózsaszín köd kellős közepén persze még minden szép és jó, azonban az idővel mind közelebb és közelebb kerülve a másikhoz, már körvonalazódik a valódi személyiség.

Az az igazi próbatétel az a bizonyos „jóban rosszban” együtt maradni, kitartani. Mikor megtudod a másikról, hogy beteg, olyan beteg, hogy talán élete végéig ápolásra szorul, hogy talán nem tud megajándékozni gyermekekkel, vagy akár, csak olyan hivatást választ, melyben folyamatos létbizonytalanságban kell élni. Az igazi próba az, ha látod, hogy a másik sebzett lélekkel érkezik haza, akár nap mint nap, és tőled várja, hogy meggyógyítsd, és ilyenkor félre téve a napi bosszúságokat, a saját önző kis egyéniségünket, leülni mellé, és megfogni a kezét, letörölni a könnyeket, és mosolyt csalogatni az imádott szemekbe. Az az igazi szeretet, mikor képesek vagyunk önmagunkon túllépni, és valaki mást előtérbe helyezni, ahogy egy anyának mindig az a legfontosabb, hogy a gyermekei kapjanak enni, és addig nem alszik nyugodtan, míg nem tudja biztosan, hogy lement a lázuk.

Ez érvényes a barátságra is. Számomra ez annyit jelent, ha fontos nekem valaki, rászánom az életemből az időmet, próbálok neki segíteni, olyankor az övé a lelkem egy része. A figyelmem. De ez egy kétirányú játék, mihelyst billen a mérleg, az egyensúly hiánya már önmagában pusztítást végez. Egy valódi barátságban a másik tükröt tarthat elém és nem kell a kritikáját jól becsomagolt ajándékként átnyújtania nekem. És ezt megtehetem én is, sőt, kötelességem.

"Oly távol vagy tőlem, és mégis közel" avagy sajatmagam.exe

Az internet átka és előnye. Közelebb kerültünk egymáshoz. Azt sem tudjuk, ki ül a másik végén a kábelnek, de már ráöntjük titkainkat, vágyainkat, önmagunk egy e-mailben csatolható kicsinyített másolatát. De vajon jól választjuk ki a tömörítés előtt a file-okat? Mi van, ha pont azokat a tulajdonságainkat toljuk a másik arcába, amitől elriad. És vajon, mindenkinek ugyanazt kell elküldeni? Vagy személyre szabottan? Mindenki máshogy csinálja ugyebár.

Van, hogy rosszul pozicionáljuk magunkat a másiknál, és nem jó dobozkába kerülünk. És van úgy, hogy már túl késő.

Tabula rasa egy emberi kapcsolatban? Valóság vagy illúzió, erre keresem most a választ.

Idézet mára

"Van, hogy éppen azt bántod, akit legjobban szeretsz, akinek a legtöbbet, legszebbet, legjobbat akarod adni magadból mindig. De valamiért mégis megbántod. Szóval, tettel, türelmetlenséggel... őt, akitől jó szót, türelmet, szép érzéseket kaptál, kapsz. Akinek létezése értelmet ad neked. A te létezésednek. És mégis, őt bántod. Őt, akit végtelenül szeretsz. És ezért egy idő után már nagyon fáj. Lehet, hogy ő megbocsát, de tudod, legbelül érzed, hogy ez nem ilyen könnyű, érzed, hogy távolságot vet közétek. És ekkor csak egy dologra vágysz. Hogy megöleld, olyan erősen, olyan szorosan, hogy szinte már fájjon, hogy összeolvadj vele, a két test melege izzóvá váljon, és ez a tűz, ez az izzás megöljön, elégessen minden rosszat, minden bántást, bánatot, fájdalmat. Megtisztítson."

Csitáry-Hock Tamás

Idézet mára: Oscar Wilde: Dorian Gray arcképe

De köztünk a legbátrabb ember is fél önmagától. A vadember öncsonkítása tragikusan él tovább abban az önmegtagadásban, amely korlátokat szab életünknek. Meg vagyunk büntetve azokért a dolgokért, melyeket visszautasítunk. Minden impulzus, melyet megfojtani igyekszünk, ott tenyészik a lelkünkben és megmérgez minket. A test vétkezik egyszer és végzett vétkével, mert az akció a tisztulás egyik módja. Semmi sem marad meg belőle, csak egy gyönyör emléke vagy egy megbánás gyönyöre. Az egyedüli módja, hogy megszabaduljunk egy kísértéstől, ha megadjuk magunkat neki. Állj ellent neki és a lelked belebetegszik a vágyódás után, amitől maga tiltotta el magát, az epekedéstől az után, amit szörnyeteg törvényei szörnyeteggé és törvénytelenné tettek.

Szirom

Vannak dolgok, amik csak egyszerűen megtörténnek, és az ember arra ébred, hogy nem álmodik :)

Steampunk bál

 

A zene, ami a képeket ihlette, szóval, amire billegtem :)

Plastic blue invitations in my room.
I've been waiting here for you.
Reservations made for two.
Sunlight fading.
Black toungues speak faster than the car can crash.
You supply the rumours and I'll provide the wrath.
Romance is breaking every heart in two.
Casting shadows in the pale shade of blue.
Plastic blue conversations in my room.
Saving ever tear for you.
Trusting ever word untrue.
Twilight fading.
Fate changes faster than the death of light.
You supply the envy and I'll provide the spite reflections.
Cutting every face in two.
Casting shadows in the pale shade of blue.

3. immár angolul a Futótűz

Idei harmadik olvasmányom, az Angliában beszerzett, Catching fire, melyet magyarul Futótűznek fordítottak... A könyv nem maradt el a várakozásaimtól, bár az elsőhöz képest jóval lassabb, s csak a végén pörögnek föl az események, akkor viszont szinte már a követhetetlenségig. De megéri, ismét van benne dráma, vér, szerelem (és még mindig nincs rá ötletem, melyik lesz a győztes befutó pasi). Pedig bármennyire is fáj, de tudom előre ezt a szerelmi háromszöget a végére fel illene oldani... Megyek ebédelni, mert számítógép függőséggel lettem ismét vádolva :)

És visszatértem.  Mivel senki előtt nem szeretném lelőni a poént a könyvvel kapcsolatban, csak annyit fűznék még hozzá, hogy idén jön a film ebből a részből is, amit érdeklődve várok... azzal a megkötéssel, hogy a filmadoptációs sosem adják vissza a könyv hangulatát, legfőképp az ilyen E/1 személyben írtak esetében nem. 

Crysania's Tears

Fighting your nightmares
Wrestling with your fears
Sacrificing everything for you

Burned and tortured by the demons of your soul
Covering you with my self
So that no harm may come to you
I use my love to protect you
Give my soul to be with you
But you do not love me
For your only love is your magic
Your power is your only passion
Yet I can't get you out of my head
Your soft velvet black robes
The burning heat that radiates from you
The soft smell of rose petals, spices, and decay

The piercing gaze of thoughts golden hourglass eyes
The smooth, gold-tinted skin
Your thin, blood stained lips
And then I see the truth
When my eyes can see no longer see

I see my failure
I see my naive ness
And then a single tear finds it's way out of my sightless eyes

Now I look into my mind
And relive every moment
But even so
I would have done it all over again

And I realize that sometimes I meet you in my dreams
And as I look back I wonder
Did I ever have a place in you heart 

Innen idézve