Zongora

Az ujjaim a hűvös fához érnek, ahogy leütöm a billentyűket, a hangok disszonánsan bukkannak elő. Lágyan körültáncolnak, mint megannyi tündér, vagy mint apró homokszemek az Idő órájából. Érzem, ahogy feltárulnak lelkem sebei, s mint fekete vér, kiömlik drága hangszeremre a fájdalmam. Reszketek, forró könny áztatja arcom és az öreg zongorából csurognak az etüdök. Lassan beborítja a szobát a Homály.