Ma

Boldog vagyok :)

Első

… Az alak nehezen halad a vastag hóban. A talaj alattomosan hol lejtett, hogy emelkedett, sőt néha kis területeken, tükörsima jégfelületeken kellett keresztülvágnia. A köd szinte fojtogató volt… a levegő megtelt feszültséggel… Kimerülten rogyott le egy sziklára. A kő dermedt csipkéi felsebezték a kezét, ahogy reszketve kapaszkodott az öntudatba.

-       Ez így nem jó. Mintha sosem jutnék ki ebből a ködből, sőt, mintha minden lépésemmel csak sűrűbb lenne.

-     - Jól gondolod! – szólalt meg egy suttogó hang. De hogy valóban hallotta-e, vagy csak az elméjéből feltörő kétségbeesés sikoltott-e nem tudta volna megmondani… Körülnézett, de nem látott mást csak a ködöt. Reszketett a hidegtől, ami mintha a csontjaiba is beitta volna magát. Ritkán félt, de most volt „valami” a levegőben, ami borzongással töltötte el.

-    - Miért vagy itt? – kérdezte ismét a hang. Most már biztos volt benne, hogy valaki beszél hozzá, ezek nem az ő gondolatai…

-        - Miért vagy itt? – sürgette a hang, türelmetlenül.

-  - Keresek valakit. – válaszolt az alak, és közben szorosabbra vonta magán megtépázott köpenyét. Valamikor fekete volt, de mostanra belepte a zúzmara.

-        - Itt nincs Senki! – válaszolta a hang fagyosan.

-        - De igen, tévedsz. Itt van valahol… Talán segíthetnék, érzem!

-      - Ugyan már! – kacagott a hang. - Itt nem használhatod az erődet, semmi haszna. Itt nem fogsz Érezni Semmit!

-        - Ki vagy Te? – az alak felemelkedett a kőről, de lábai elgémberedtek a hidegben, alig bírta megtartani magát. A hang most már hangosan kacagott körülötte, mintha a szél maga nevette volna ki. De ebben a nevetésben nem volt vidámság, csak cinizmus és káröröm.

-        - Menj innen, te sem vagy különb, mint a többi! Sajnálkozz más felett! – dörögte a hang.

- Az alak megindult, fejét lecsüggesztve, érzete minden erő kiszáll a tagjaiból. „De én nem ezt érzem, én nem sajnálkozom. Mást kerestem itt”… - és ekkor megtorpant. Megfordult, és visszament a sziklához. Habár úgy érezte csak pár lépést tett előre, a szikla mintha kilométerekre került volna…

-       - Várj, hang! Nem tudom, ki vagy, de … üzenetem van a számodra, vagy a gazdád számára… ennek a könyörtelen, fagyott világnak a számára. – Szavait mintha beszippantotta volna a növekvő Sötétség. De felelet nem jött. A szél elállt. Mintha az egész világ várakozott volna, mintha az Idő maga állt volna meg.

-        - Nem megyek el… - suttogta az alak. Reszkető kezével felnyúlt, és hátralökte a köpenye csuklyáját. Láthatóvá vált egy nő arca, akit a kámzsa takart, bőre kipirult a hidegtől. – Nem sajnálat, szánakozás hozott erre a földre… - utolsó szavai ajkára forrtak, a változás olyan hirtelen jött. A köd eltűnt, helyette kristálytiszta éjszaka lett. Az égen nem volt Hold, csak a csillagok szikráztak, mint megannyi éhes szempár. Néhány lépésre tőle egy férfi állt. Vékony karjait keresztbefonta a mellkasa előtt, és gúnyos félmosollyal figyelt. Ruhája fekete volt, mintha a sötétség ő maga lenne.  

-        - Mit akarsz itt? – kérdezte a férfi. Hangja halk, szinte szelíd volt. – Itt senki sem szeret lenni. Legalábbis… túl sokáig nem. -  A lány kihallotta a szarkazmust a szavakból, s ezért a kérdést figyelmen kívül hagyva, így felelt:

-        - Talán, mert nem látják itt szívesen őket. – A férfi arcán, mintha mosoly suhant volna át, különös, titokzatos, belső mosoly. Aztán az arca ismét kisimult, és eltűnt róla minden érzelem.

-        - Miért látnék bárkit szívesen? Miért lennél más, mint a többiek? Nincs szükségem Senkire! Rád sem!  – Utolsó mondatától a lány megborzongott. A férfi, mintha befejezettnek tekintené a beszélgetést, hátat fordított neki és elindult a Homályba vesző tájba.

-        - Nem álltatom magam azzal, hogy különleges vagyok, sőt azzal sem, hogy jobban ismerlek, mint mások… De az nem igaz, hogy nincs szükséged rám. – Ajkába harapott, mert hirtelen megérezte magán a férfi tekintetét.

-        - Folytasd! 

-  - Én… - kereste a szavakat, de a szempár, mellyel szembetalálta magát, mintha a gondolataiban kutatott volna. Aztán a férfi arcán ismét megjelent a különös mosoly, s egyben meglepettnek tűnt.

-        - Nem hoztál fényt magaddal… – mondta ki hangosan a nő gondolatait.

-       - Nem…

-       -  Érdekes. Mit akarsz hát? – kérdezte töprengően.

-        - Maradni… ha, megengeded. – dadogta a nő. Igyekezte leplezni remegését, de annyira átfagyott, hogy szinte hallani vélte, ahogy a fogai összekoccannak a hidegtől.

-        - Nem. Jobb lesz, ha elmész.

-        - Kérlek! Nem megyek beljebb. – a nő öntudatlanul is tett egy lépést előre, hogy szavainak nyomatékot adjon.

-       -  És, ugyan miért tennéd ezt?

-        - Mert tudom, hogy nem lenne értelme küzdenem. Nem megyek beljebb… Nem megyek,

míg nem engedsz. Csak itt ülök ezen a kövön. – A férfi tekintete összeszűkült, fejét félrebillentve érdeklődéssel méregette a nőt.

-        - Ha elmegyek, beborít majd megint mindent a Köd. Fázol majd, és félni fogsz.

-        Igen, talán. És azt is tudom, hogy te figyelni fogsz… ha van valami, ami megrémít, hát ez az.  De nem bánom… Türelmes leszek. Talán… talán lesz majd még csillagos éjszaka, talán eljössz még… hogy beszélgess velem.

-        - Csak az idődet vesztegeted. 

-        - Lehet, de ez az én Időm, az én Döntésem.

-        - Te tudod. Hát maradj. De én szóltam előre… - A férfi ezzel hátat fordított, és elment. Ahogy a Sötétbe veszett az alakja, úgy valóban visszatért a Köd. Ahogy mondta. 

A lány lekuporodott a kőre, és várt… 

… A ködfalon át figyelte őt, ahogy ott ül és vár. Mindenkivel így tett. Figyelt… mindenre. Mozdulatokra, szavakra, gondolatokra. Aztán a begyűjtött adatokat elemezte. És működött. Ha sokáig, és kitartóan figyelte az embereket, előbb utóbb mindegyikről tudta, hogy fog viselkedni. Ez a lány sem lesz más. De nem értette mi tartja itt őt… még nem. De majd idővel ezt is tudni fogja, és ő is érdektelen lesz, mint a többi… Gondolkoznia kell. Visszahúzódni Önmagába. 

Leült a zongorához és gépiesen elkezdte nyomkodni a billentyűket. A keze ösztönösen mozgott. A hangok egyenként kicsurogtak a hangszerből, végigfolytak a padlón, a falakon, ki a kertbe. Ahogy cseppenként leértek a fal tövébe, nedves foltot hagytak a hideg földön. Azon a helyen, ahol a dallam a leért a talaj megsüppedt, a fagy engedni látszott. Mint ahogy egy forró könnycsepp nyomot hagy az arcon… 

…A lány ült a kövön és figyelt. Hallotta a dallamot, halkan, puhán, és érezte, ahogy enyhül az idő. A köd is mintha ritkább lenne. Szabadabban lélegzett.

- Elkezdődött... – halványan elmosolyodott, lenyúlt és megérintette a zsákot, ami mellette hevert a földön. Ujjai kitapintották a benne fekvő tárgy cikornyás fa keretét.


    /Neked, aki felnyitottad a szemem, megláttattad velem a sarkokban megbúvó árnyakat és hagytad, hogy féljek tőlük. Hagytad, mert tudtad, csak e borzongás késztet majd küzdelemre. Tükröm voltál, és én neked. De a tükör széthasadt, s a szilánkok apró vérző sebeket vágtak rajtunk. Engedted, hogy megpillantsam sötét országodat a Ködben. De megrémített a gondolat, hogy utat találok hozzád. Hát ég veled!/

Vers mára

Tóth Árpád:

Lélektől lélekig

Állok az ablak mellett éjszaka,
S a mérhetetlen messzeségen át
Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd
Távol csillag remegő sugarát.
Billió mérföldekről jött e fény,
Jött a jeges, fekete és kopár
Terek sötétjén lankadatlanul,
S ki tudja, mennyi ezredéve már.
Egy égi üzenet, mely végre most
Hozzám talált, s szememben célhoz ért,
S boldogan hal meg, amíg rácsukom
Fáradt pillám koporsófödelét.
Tanultam én, hogy általszűrve a
Tudósok finom kristályműszerén,
Bús földünkkel s bús testemmel rokon
Elemekről ád hírt az égi fény.
Magamba zárom, véremmé iszom,
És csöndben és tűnődve figyelem,
Mily ős bút zokog a vérnek a fény,
Földnek az ég, elemnek az elem?
Tán fáj a csillagoknak a magány,
A térbe szétszórt milljom árvaság?
S hogy össze nem találunk már soha
A jégen, éjen s messziségen át?
Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint egymástól itt a földi szivek!
A Sziriusz van tőlem távolabb
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?
Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!

1923

"Do not go where the path may lead, go instead where there is no path and leave a trail."

~ Ralph Waldo Emerson

A könyvek

Ezt a rövidfilmet mindenkinek ajánlom. A magam részéről nem bírok betelni vele. Évekkel ezelőtt láttam, de még mindig megértint.

Egy kis történelem: Istár

"Istar, fölséges királynő, Kurnugéa kapujához,

a sötétség kapujához siet nagy igyekezettel.

A sötétség háza felé, Irkalla hajléka felé

siet Istár istenasszony, Nannar tűzvérű leánya.

A sötétség háza felé, melyet oda nem hagyott még

senki soha, benne-élő; a sötétség útját járva,

melyről nincsen visszatérés…

A sötétség háza felé, melynek vakond-féle népe

régen elszokott a fénytől. Földet és agyagot esznek

lenn a fény-nem-járta mélyben, ember-nem-járta sötétben,

dideregve, a halottak. Tollruha, mint a madáré,

fedezi el talpig őket. Por lepi be a kilincset,

por lepi az ajtó zárát…"

 

 

BÚÉK és miegymás!

Nos, akkor itt is, ezúton is boldog új évet mindenkinek! 

Elképesztő, hogy még csak most kezdtünk bele a fejvesztett rohangálásba a karácsonyi ajándékok után, csak most főztem egy giga vajling káposztát, csak most durrogtak a illegális petárdák, és íme, máris elment 12 nap a januárból, 2014-ből. 

Tavaly, itthoni támogatással, elhatároztam, hogy megteszem a lehetetlent, nem idegesítem fel magam Karácsonykor. A család legnagyobb büszkeségére, meglepetésére stb stb egészen jól sikerült a dolog. Csak két félét főztem, csak egy sütit sütöttem, a beiglit megvettem készen. Nem kaptam fel azon a vízet, hogy csak 24-én délben vettük meg a fát. 

Aztán az ünnep szépen element, néha voltak pillanatok, mikor meg is értintett, de nem sokszor. Utaztunk vidékre anyósomékhoz, voltunk Sárospatakon, gyönyörű az a vidék. 

Anthyontól kaptam új Dragonlance könyveket, imádom! Őt is a világot is, néha szinte ottfelejtem a lelkem azon a helyen. 

Volt szerencsém végre megnézni a Hobbitot moziban. Sokan szidják, és érthetően. De én valahogy azzal is úgy vagyok, mint a DL könyvekkel. Szeretem azt a világot, jó néha csak szájtátva barangolni benne, élvezni a fényt és a sötétséget. Néha kívánom, bárcsak itt a mi világunkban is minden ennyire egyértelmű legyen, mint ezekben. 

Ami még nagyon érdekel, és eddig kimaradt az a Frozen és a Catching fire, de majd csak összejön az is. 

A szilveszterrel már más volt a helyzet. Bármennyire öltöztünk be, sétáltunk, volt nagy tüzijáték nézés, de semmit nem érzetem az egészből. Kellemesen telt, de ennyi. Beni az utolsó fél órában dőlt ki, nem hittem, hogy eddig bírni fogja.

Azóta meg... rohanás, minden nap... Néha szoftverfejlesztési tankönyvet olvasok, néha DL-t, néha pályázatokat. Csak győzzem! 

A végére pedig itt egy idézet a Mestertől:

"Bow to others in reverence and respect, but never in slavery!"