Már csak 100 nap!

Hihetetlen, hogy megy az idő, már csak 100 nap és itt a kislányom! Repülnek a hetek, és még nem állunk sehogy. Érzem, hogy szokásunkhoz híven az utolsó hetekre marad minden. Azért abban reménykedem, hogy most nem lesz semmi baj a végén, és nyugiban lehet készülődni. A kisfiamnál sajna megfosztottak ettől a kellemes érzéstől, remélhetőleg ez idén elmarad.

Nagyon várom már a tavaszt, ettől a komor időtől, az ember lánya is komor lesz. Most sikerült kicsit megfáznom, talán a munkatársak addig szuggeráltak míg elhittem.

A harmadik

"Most mit siratsz? Emerencet nem sirathatod, a halott mindig győztes. Csak az élők veszítenek."

Eleinte megrettenve olvastam a könyvet, melybe az iszonytató fordulatok úgy követik egymást, hogy az ember akaratlanul is összerándul tőle. Majd lassacskán hozzáedződtem a könyv stílusához, Emerenc vad természetéhez. Az írónő, és az öregasszony folytonos csatája szemben áll az évek alatt kialakuló mély szeretettel, megbecsüléssel. A vélt, és hitt vallásosság szembeállítva az megélt kereszténységgel csodálatos, értékes képet ad.

Mindannyiunknak van egy ajtaja, ki könnyebben, ki nehezebben nyitja meg az mások előtt, de egy bizonyos: ezen az ajtón csak úgy léphetünk át, ha bentről engednek, ha erőszakkal törjük rá valakire, azzal olyan mély, gyógyíthatatlan sebeket okozunk, melyre nincs gyógymód. Ezért tiszteljük mások ajtaját, és ha bekívánkozunk valahova, előbb kopogtassunk türelemmel, szeretettel, odafigyeléssel.

"Az ajtó

Az én álmaim hajszálra egyforma, visszatérő látomások, én mindig ugyanazt az egyet álmodom. Állok a kapunkban a lépcsőház alján, a drótszövettel megerősített, betörhetetlen üvegű vasrámás kapu belső oldalán, és megpróbálom kinyitni az ajtót. Kinn az utcán mentőkocsi áll, az egészségügyiek üvegen át beirizáló sziluettje természetellenesen nagy, dagadt arcuknak udvara van, akár a holdnak. Forog a kulcs. Hiába küszködöm. "

Ha majd a nyarunknak vége (Kárpátia)

Gyerekkorom óta szeretem ezt a dalt, elképesztően szomorú, fájdalmas, de nagyon nagyon szép!
Szeretném még hozzáfűzni, hogy az előadótól, és az alávágott képektől szeretnék elhatárolódni, nekem csak maga a dal tetszik.

Frances Hodgson Burnett: A titkos kert

Már gyermekkorom óta ismerem a könyvből készült filmet és épp ennyi ideje várom már, hogy elolvashassam. Nagyon kellemes, ifjúsági olvasmány tele vidámsággal, a természet szeretetével, az élet apró örömeivel. A vége (lehet a várandósság miatt) könnyeket csalt a szemembe.
A film is vidám, hangulatos, megragadó élmény volt, és a könyv hasonló élményeket szerzett. Jó látni, hogy néha nem is kell olyan sokat változtatni egy könyvön, hogy az élvezhető maradjon a vásznon is.
Alább egy kis ízelítő a film zenéjéből:

Lord of the dance: Our wedding day

I once had a true love and I loved him so well
I loved him far better than my tongue can tell
And I thought that he spoke and to me did say
"It will not be long, love, 'til our wedding day"

If I were an eagle and had wings for to fly
I would fly to his castle and there I would lie
On a bed of green laurel I would lay myself down
And with my fond dreams I would my love surround

I dreamt last night that my true love came in
So slowly he came that his feet made no din
And I thought that he spoke and to me did say
"It will not be long, love, 'til our wedding day"