Töprengve...

Néha elakadok, igazán...
Újabb és újabb lelkek sodródnak az életembe és néha érzem, szinte látom magam előtt, hogy szövődik egy-egy barátság szálakból anyaggá, szövetté. Vannak, amellyek az idővel felbonthatatlanná erősödnek, és vannak, melyeknek szálai elvékonyodnak, majd szertefoszlanak.

A barátságok is összecsiszolódással járnak, kompromisszumokkal. Melyek néha kellemesek, néha fájóak.
A napokban épp egy olyat kellett megkötnöm, melyhez egyáltalán nem fülött a fogam... sőt. Aki ismer, tudja, hogy völtak, s néha vannak sötét időszakok az életemben. Egyrészt mert olyasmit tettem, amire nem vagyok büszke, vagy mert átitatta az önzőség, vagy az önsajnálat. De az Életet megtanultam tisztelni és értékelni.
Ő azt mondja, már olyan sokakat vesztett el, s tudom nem hazudik. Érzem szinte a fájdalmát, a veszteségeit. De érzem azt is, nem hisz nekem mikor azt mondom megértem őt. Én is sokakat vesztettem el, szülőt és sajnos gyermeket is, és tisztában vagyok azzal is, hogy minden veszteség más és más. Mikor azt hisszük ennél nem fájhat már semmi jobban... az a Sors vagy nevezd minek akarod, megmutatja, hogy dehogynem... 

Ő azt mondja, fél az egyedüléttől...
Talán azzal haragítottam meg igazán, hogy mikor elkezdte ecsetelni, hogy fiatalon el kíván távozni innen, ráhagytam. Nem kezdtem el győzködni. Miért nem? Talán nem lennék jó barát? Azért nem, mert az önsajnálatot véleményem szerint nem szabad támogatni, megérteni. Igenis nem kell egyedül lenni, igenis fel kell állni és meg kell mutatni, nem másnak, nem a világnak, DE önmagunknak, hogy túl lehet mindent élni.
Aki ismer tudja mi a véleményem az öngyilkosságról, és igen van tapasztalatom... hanem is saját. De fenyegetett már olyan, akit a világon mindennél jobban szeretek azzal, hogy mire hazaérek végez magával... és igen hoztam már ki barátot öngyilkossági kísérlet után a pszichiátriáról....
Megmondtam neki is... mindig annak fáj, aki itt marad kétségek közt, hogy vajon én is hozzájárultam? Megtettem mindent érte? Miért, miért, miért?
Megkaptam tőle, hogy ő nem a gyerekem ne neveljem, és hogy semmi közöm ehhez ez az ő élete... DE TÉVED, közöm van hozzá, mert megosztotta velem, tehát ha nem teszek semmit, szinte bűntársa vagyok ebben. Igen az ő hibája is, hiszen azzal, hogy megosztotta ezt velem, és még ki tudja hány emberrel, a vállamra tette a felelősség súlyát... akár elismeri akár nem.

Ismét a kérdés, amit már korábbi bejegyzéseimben is veszegettem, mikor vagy jobb ember, barát, ha nyalogatod a másik sebeit, vagy jól seggbe rúgod ha hülyeségeket beszél? Mi a jobb, megfogni valaki kezét, vagy tükör elé állítani?! Te mit tennél a helyemben?!