"Most mit siratsz? Emerencet nem sirathatod, a halott mindig győztes. Csak az élők veszítenek."Eleinte megrettenve olvastam a könyvet, melybe az iszonytató fordulatok úgy követik egymást, hogy az ember akaratlanul is összerándul tőle. Majd lassacskán hozzáedződtem a könyv stílusához, Emerenc vad természetéhez. Az írónő, és az öregasszony folytonos csatája szemben áll az évek alatt kialakuló mély szeretettel, megbecsüléssel. A vélt, és hitt vallásosság szembeállítva az megélt kereszténységgel csodálatos, értékes képet ad.
Mindannyiunknak van egy ajtaja, ki könnyebben, ki nehezebben nyitja meg az mások előtt, de egy bizonyos: ezen az ajtón csak úgy léphetünk át, ha bentről engednek, ha erőszakkal törjük rá valakire, azzal olyan mély, gyógyíthatatlan sebeket okozunk, melyre nincs gyógymód. Ezért tiszteljük mások ajtaját, és ha bekívánkozunk valahova, előbb kopogtassunk türelemmel, szeretettel, odafigyeléssel.
"Az ajtó
Az én álmaim hajszálra egyforma, visszatérő látomások, én mindig ugyanazt az egyet álmodom. Állok a kapunkban a lépcsőház alján, a drótszövettel megerősített, betörhetetlen üvegű vasrámás kapu belső oldalán, és megpróbálom kinyitni az ajtót. Kinn az utcán mentőkocsi áll, az egészségügyiek üvegen át beirizáló sziluettje természetellenesen nagy, dagadt arcuknak udvara van, akár a holdnak. Forog a kulcs. Hiába küszködöm. "
Igen, a halott legyőzhetetlen, de csak akkor, ha akiben él, nem is akarja legyőzni.
VálaszTörlés